2023.04.01. 11:00
Dalok a Magyar Zene Házában
Romok helyén világszínvonal, képek egy kiállításról.
Március 28.
Elmondom, miért érdemes mostanság felkocsizni Budapestre, vállalva márciusi homok- és hóvihart, döbbenetes parkolási díjakat és az orosz rulettet a biciklipályává alakított, jobb sorsra érdemes fővárosban. Nos, az úgynevezett Liget Projektért elsősorban, mert ami eddig megvalósult belőle, az egyszerűen csodás. Tekintve, hogy a környéken nőttem fel, még élénken emlékszem az előzményekre. Lenin-szobor, rettenetes Hungexpo-épületek, gaz, és alkonyat után nem veszélytelen területek. Ott, ahol a Magyar Zene Háza és a Néprajzi Múzeum található, még fák sem nagyon nőttek, most viszont pompás parkban lehet sétálni. Szemét egy szál se. Mindezt csupán azért szögezném le, mert párját ritkító össztűz zúdult a tervekre és a megvalósításra is, az érvrendszer csúcsát pedig a szűnni nem akaró, jóízű orbánozás jelentette.
A fóbiásokról ezúttal mindössze ennyit, látogatásom konkrét célja a Nekünk írták a dalt című kiállítás megtekintése volt a Magyar Zene Házában. De azért néhány szó elöljáróban magáról az épületről. Tervezte Fudzsimoto Szószuke, japán sztárépítész. Káprázatos. Természetközeli. Sőt, természetes. A huszonegyedik századi építészet egyik gyöngyszeme. Harmonikus, funkcionális, minden szeglete élmény. Szerethető és belakhatóan birtokba vehető. Mondja a laikus, azaz én, de végül is nekem, nekünk épült, tehát mondhatom. Európa legjobb középülete, a legjobb nemzetközi középület, a világ legjobb zenei célú ingatlanfejlesztése, mondja a szakma, a díjátadók. Miután mindezeket az elismeréseket bezsebelte, a hazai hivatásos fanyalgók, akik ugyanakkor hanyatt esnek a Balaton-felvidéken sorra épülő szörnyszülöttektől, némi automatikus NER-ezéstől eltekintve kissé visszavettek a tempóból. De persze a Nekünk írták a dalt is azonnal céltábla lett bizonyos körökben, akárcsak (és ez most különös és sajnálatos aktualitást is ad a tárlatnak) a magyar egyáltalán nem könnyű zene legszebb pillanatait többszörösen és multifunkcionálisan jegyző Müller Péter Sziámi, akinek egyetlen „bűne” az egyre betegebbnek tűnő gyűlöletfórumok héjáinak szemében, hogy egy asztalhoz ült a popzenéről csevegni olyan zenészekkel, akikkel egyébként nem feltétlenül ért egyet mindenben. Tehát egy valóban nyitott, érdeklődő, autonóm személyiség, falkaösztön nélkül. A türelme pedig végtelennek tűnik. Na de és szóval, belépek egy helyre (hogy MPSz egyik pompás dalát idézzem felütésként), hogy amennyiben nem lettem volna benne egy jó ideig az egésznek a kellős közepében, képet kapjak arról, milyen is volt a magyar populáris zene olykor egészen képtelen világa 1957 és 1993 között, különös tekintettel a társadalmi hatásaira. A félhomályban egy vörös csillag világít, füstkarikák dőlnek belőle, majd egy mámorító felirattá rendeződnek: rock and roll. Ami ugye nem egy tánc. Viszont kifújjuk a gőzt. És máris feltűnik a legendás Erzsike presszó portálja. Egy szürke utcán megyek végig, korabeli relikviák között, ha nem is egymagamban, de tagadhatatlanul furcsa hangulatban. Ugyanakkor a kiállítás megálmodói kikerülték a legnagyobb csapdát, jelesül a szirupos nosztalgiát, vagy ami még rosszabb, sőt, szinte elviselhetetlen lenne, az úgynevezett retró életérzést.
A dokumentarista jelleg jó irányba viszi a produkciót. Ott kezdünk, hogy az áldott emlékezetű Martiny együttes jazzes elemekkel tarkítva feldolgozza Bill Haley és a The Comets Rock Around The Clock című slágerét, és egészen az első Sziget fesztiválig utazunk. Utóbbi akkor még Diáksziget volt, mert kell egy hét együttlét, és a kiállítás azzal már szerencsére nem foglalkozik, hogy miként jutott el Mariah Carey-ig, mert még teljesen indokolatlanul karácsonyi hangulatom támadna. Közben viszont áthaladunk nyolc termen, és kiélhetjük az interaktivitással kapcsolatos hajlamainkat, már amennyiben vannak ilyenek. És persze vannak, mert flipperezni jó, tartótisztet nézegetni nem annyira, a Rajnák nevűt és az egyesek által visszasírt Erdős Pétert sem, viszont felettébb érdekes, mint ahogy a Barkas mint turnébusz szintén az, eszembe is jut róla néhány történet, de ezek majd csak a halálom után száz évvel lesznek kutathatóak. Nos, nem akarnám én itt most szilánkosra spoilerezni az összes szobát, ahová elhelyezték Vanek urat, ez csupán egy visszautasítható ajánlat, de azért, aki teheti, nézze meg, éljen vele. Aztán a végén, a Liget árnyas fái alatt még lehet okoskodni róla, hogy ezt nem pont oda raktuk volna, amazt meg inkább amoda, meg miért van a „csövesen” Alföldi papucs helyett Converse csuka, de ez is jó. Meg az egész is jó, beleértve a „háttérszemélyzetet” is, akik a rock and rollban szintén rendkívül fontosak. Itt nem elég, hogy jó ritmusban járható a lépcső, mintha valamiféle kedvességi index alapján válogatták volna össze a munkatársakat a recepciótól a ruhatáron át a büféig.