A hazalátogató vadgalamb

Az író arra a kérdésre, hogy nem akad-e el írás közben, ezt válaszolta: „Nem igazán. Az ihlet a lusta írók ürügye.” A mindennapi szorgalmas munka titkán elméláztam. Nem hinném, hogy csupán lustaságról lenne szó; azt tapasztalom, hogy a fantáziátlanság, a finnyáskodás és az esztétikai felülemelkedettség csalóka érzete az okai némely alkotóknál a terméketlenségnek. És ehhez különféle mentségeket, ideológiákat társítanak, amelyek óhatatlanul dagonyázáshoz vezetnek. Nem ártana olykor alámerülni az életben, hasznos lenne időnként alulnézetből szemlélni hétköznapjaink és ünnepnapjaink csapdáit, visszásságait.

Gyerekkoromban egy balatoni üdülőfaluban laktam, pár házzal arrább egy budapesti író nyaralgatott, és kétnaponta bejárt a falu központjába borotválkozni, s míg a fodrászüzletben kivárta a sorát, hallgatta a borbélyok és a kuncsaftok csapongó beszélgetését. Tárcáit az ott „lefülelt” történetekből írta az országos napilap hétvégi számaiba. Taktikáját persze megmosolyogták, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Hogy miért éppen ez a fodrászos példa jutott eszembe? Annak idején hajvágás közben hallottam az öreg borbélytól, hogy nincs kopasz fej, csak derékig érő homlok. Talán nagyzolásnak tűnhet, hogy hasonló „homlokkal” negyedévenként Füreden beülök Mónikához hajat nyíratni. A hátsó fertályon még növöget a hajam, s mivel nem szeretnék az idős Füst Milánra „hajazni”, levágatom. Legutóbb ollócsattogtatás közben betoppant egy joviális úr az üzletbe, és egy zacskó levágott hajat vitt magával. Mónika és a kolléganője gyűjtögette neki. Külterületi telkük gyümölcsfáit őzek és szarvasok dézsmálják, ám a körbeszórt hajszálak emberszagukkal állítólag elriasztják az állatokat. Kételkedtem a védekezés eredményességében.

Engem egy szelíd galamb macerál, távollétemben rendszeresen az erkélyemre piszkít. Nincs veszélyérzete, otthon érzi magát. Régen, amikor még macskát tartottam, nyilván nem lett volna ilyen bátor. Egy spiritiszta asszonyság szerint elhunyt feleségem lelke látogat haza a vadgalamb alakjában. No de ő nem szúrna ki velem, nem sikáltatná a járólapokat. Hemingwaynél olvastam: „Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.” Úgyhogy nem bosszankodtam, elvégre van egy füredi erkélyes lakásom. Inkább „ihletetten” arra vágyom, hogy megleshessem, elkaphassam a vadgalambot, és üzenhessek vele a végtelenben rejtőző másik világba.