Magyar emlékek Dél-Dalmáciában

Ehhez legalább egy egész nap kell. Nosza hát, térjünk vissza! A szigeten hagyva az autót, hajóra szállunk. Pont az egykori erődítmény előtt érünk partot. Ahogy tette ezt több mint 1700 évvel ezelőtt  a császár, aki úgy tervezte hatalmas rezidenciáját, hogy a tengerről egyenesen az építménybe lépjen.
Spalato (Split) Horvátország második legnagyobb városa. Kulturális örökségének éke a Diocletianus-palota, amely a világörökség védelmét élvezi. Itt egy időre IV. Béla magyar király is menedéket kért. Ahogy a történelemórán tanultuk: 1241 tavaszán a Sajó hídjánál, Muhi közelében a Batu kán vezette mongolok megsemmisítő vereséget mértek a magyar király seregére. A csatában az ország vitézi népének színe-java odaveszett. A koronás fő viszontagságos úton egészen a tengerig menekült, miközben a tatárok végig üldözték.

A király a feleségét, Laszkarisz Mária úrnőt és családjának többi tagját maga előtt küldte a tenger mellé. Ők egy rövid spalatói kitérő után a közeli Klissza várában telepedtek le. A magas sziklaoromra épített, szinte megközelíthetetlen erőd biztonságosnak tűnt számukra. Az akkor kétéves, trón­örökölésre kiszemelt gyermekük, István mellé külön védelmet állítottak a gondviselők. A gyermek felügyeletével amolyan testőrként Herbort ispánt bízták meg, akinek a szolgálatáért birtokokat adományoztak. Ahogy a királyi verdikt szólt: „Ezen érdemei jutalmául, mintegy előlegül adjuk neki Zala vármegye Dráván-túli részében Raszinát.”
Az idézet a főesperes, író Spalatói Tamástól (1200–1268) való, akinek a latin neve Thomas Archidiaconus, horvátul Toma Arhidakon. A középkor krónikásának legismertebb munkája a latin nyelvű Historia Salonitanorum Pontificum atque Spalatensium, magyar fordításban A salonai és spalatói főpapok története címet viseli. Ez fontos forrásként szolgál azoknak, akik a közös magyar, horvát, dalmát múltat kutatják. A szerző kétszer járt követségben IV. Béla udvarában. A krónikás beszámolóit hitelesíti, hogy attól a spalatói származású Rogerius érsektársától is szerzett információkat, aki váradi kanonokként személyesen átélte a tatárjárást.

Ahogy Spalatói Tamás egykori leírásában olvasható: kerülőúton a király és a maradék magyarság „színe-virága” a spalatói részek felé vette útját. Vele jöttek az országnagyok és más udvari főemberek, több egyházi méltóság, köztük a zágrábi és a váci püspök, együtt „a köznép tömegével”. Mivel Dalmácia a magyar korona fennhatósága alá tartozott, így királyi méltóságnak kijáró tisztelettel fogadták. „A város kapujához ünnepélyes körmenetben kivonult eléje az egész papság és a nép, a köteles tisztelet hódolatával fogadva őt” – írja a középkor említett krónikása, hozzátéve: annyi szállást adtak a királynak és kíséretének a város falain belül, amennyit csak kívánt ő és az emberei. Innen a király egy idő után Trauba (mai neve Trogir) távozott. Úgy vélte, ott a szigetek közelsége miatt biztosabb menedéket talál.
A tomboló pestis a bevehetetlennek hitt klisszai erődöt sem kerülte el. Ennek lett áldozata a királyi család két lánygyermeke, a 6 éves Katalin és a 16 éves Margit, akiket a spalatói székesegyházban temettek el. A két kőkoporsót a főbejárat fölötti párkányzatra helyezték. A hozzájuk tartozó kopottas latin felirat magyarra fordítva így hangzik: „Bélának, Magyarország királyának leányai nyugosznak itt, akik a tatárok elől menekülve 1242. március 13-án hunytak el.” A két leány elvesztése miatt érzett szülői fájdalmat valamelyest enyhítette, hogy a királyné hamarosan újabb gyermeknek adott életet. Klisszában született kilencedik gyermekük, aki szintén a Margit nevet kapta. Felcseperedve ő lett Árpád-házi Szent Margit, neve elé a horvátok a „Klisszai” jelzőt biggyesztik. Emléknapja odaát és idehaza is január 18.
Az említett székesegyházat  – a sors fintoraként – a császár  mauzóleuma fölé emelték azok a keresztények, akiknek elődeit sanyargatta Diocletianus. Az üldözés áldozata lett a katedrális névadója, Szent Domninus (horvátul Duje vagy Dujam), aki több hithű társával együtt halt vértanúhalált 304 körül. A mártír Solin szülötte, s 284 tájékán lett püspök. Az egész egyházmegye és a közeli Split város patrónusaként tisztelik úgy a római katolikus vallásúak, mint a keleti ortodoxok.

A dóm bejáratának két oldalán egy-egy újabb magyar emlék található. Az oszlopokat őrző emberfejű oroszlánok mellett eredetileg három-három alakból álló szoborcsoport állt. A bal oldali ma is teljes. Közepén Laszkarisz Mária, IV. Béla felesége látható két magyar nemes társaságában. A jobb oldali kompozíció közepén a király állt, ám őt a megszálló velenceiek eltávolították a talapzatról. Így akarták az emlékezetből is kitörölni az egykori magyar fennhatóság bizonyosságait. A hiányzó alak helyén ma görög álarc látható.
A maga nemében impozáns a dómhoz tartozó harangtorony, amelynek építését V. István magyar király lánya, II. Károly nápolyi és szicíliai király felesége kezdeményezte a 13. században. A bőkezű támogatókhoz később Róbert Károly király felesége, Erzsébet is csatlakozott, valamint a nemesi Frangepán család tagjai. A toronyhoz az elpusztult Solin köveit is felhasználták. Építése a 17. században fejeződött be, így érthető, hogy két korszak stílusjegyei keverednek benne harmonikusan: a román és a klasszicista.
A spliti harangtorony 57 méter magasan tör az ég felé. Elképzelhetetlenül sok lépcsőn lehet felmászni a tetejére, meggondolandó a tériszonyban szenvedőknek. Akik legyőzik a félelmet, azoknak pazar kilátás nyílik a városra és a tengerre.
A dalmát nép emlékezetében élénken él a magyar–horvát király. Az ottani szájhagyomány szerint a Trogirhoz közeli Kraljevac sziget (kralj jelentése király) IV. Béláról kapta a nevét. Az Adria partján más legenda is fűződik a koronás főhöz. Többek közt az, hogy a Trau melletti Bua (Ciovo) szigetére menekült. A távolabbi Kvarner-öböl menti Cres sziget Beli nevű településéről azt tartják, hogy a tatárok elől menekülve ott is időzött, s a települést róla nevezték el. Ennek bizonyságaként az egyik épület falán kissé megkopott, kőből faragott szoborfejet őriznek IV. Béla arcmásával…–Mihovics József.