A telihold hangjai

Április 14.

Telihold. A fényénél misztikus megvilágításban pompáznak a növények a kertben. A magnólia visz most mindent. Tavaly látvány tekintetében nem sok mindent produkált, most pótolja. A Hold nemhiába női princípium, titokzatos, különösen a sötét oldala. A legtöbbet még mindig a Pink Floyd zenekartól tudunk róla, de persze a kutatók sem tétlenkednek. Megy a csajozás. Földi halandók persze mindig ugyanazt az oldalát látják a Holdnak, a magyarázat nem is túl bonyolult. A Hold tengely körüli forgási ideje megegyezik a Föld keringési idejével (kötött tengelyforgás, avagy szinkronforgás), tehát amíg a Hold nagyjából 27,3 nap alatt megkerüli a Földet, pontosan egyszer megfordul a saját tengelye körül is. Így kezdtük el emlegetni a Hold sötét oldalának a túloldalt, pedig a valóságban az általunk nem látott részt is éri napfény. 

Mindezeken túl egyre többet tudunk gyönyörűséges kísérőnkről. Már majdnem annyit, mint egy kutya. A kínai Csang’o–6 misszió például tavaly nyáron gyűjtött és hozott vissza sikerrel mindenféle mintát, és a napokban befejeződtek az elemzések. Az eredmények szerint a „túloldalról” származó talajminták arra utalnak, hogy a holdköpeny azon a részen szárazabb, mint a Föld felé néző oldalon. Kiderült az is, hogy a Hold mindkét oldalán működtek vulkánok, jó, nem tegnap, hanem évmilliárdokkal ezelőtt, ami ugye a felfoghatatlan kategóriába tartozik, de akkor is. A Csang’o–6 küldetés mindenesetre szintet lépett, ez volt az első alkalom, hogy anyagot sikerült a Hold túlsó oldaláról a Földre szállítani. 

Azt mondjuk nem nagyon értettem, hogy a fényes siker után miért állt le az a projekt, hogy néha emberek is imbolyogjanak a Holdon, de a jelek szerint nem kell már sokáig várnunk az újabb kalandra, és akkor valaki megint mondhat egy időtállót a lépések méretéről, mint azt Armstrong tette annak idején. Az ugye 1972-ben történt, és aki már élt akkor, élénken emlékszik ma is az expedíció televíziós közvetítésére. A NASA tervei szerint 2027-ben ismét ember megy a Holdra, ami azonnali muníciót adhat a számmisztikában elmélyülőknek (72, 27, ugye), és bizonyára felmelegít majd néhány kitartó összeesküvés-elméletet is. Többszöri csúszás után célegyenesben tehát az Artemis-program, és a kor kívánalmainak megfelelően az első nő is útra kelhet, ami már persze régen kijárt. Reménység szerint nem Katy Perry lesz az, őt már a napokban kilőtték a világűrbe, elégedjen meg ennyivel, a popzene után következzen a tudomány. 

Az Artemisnek nagy valószínűséggel az is adott egy lórúgást, hogy Elon Musk már nagyjából mindent elért a Földön, és a hosszú távú cél nem más, mint egy komfortos holdbázis létrehozása, aztán irány a Mars, emberekkel, telepesekkel és kit tudja még, milyen víziókkal terhelten. Aztán majd Norman Mailer híján valaki más megírja a sztorit, a Taschen albumba rendezi a fotókat, Roger Waters és David Gilmour kibékül egy album erejéig, a fejlesztések lebutítva megjelennek a hétköznapokban, a konteósok kiderítik, hogy kamu az egész és Hollywoodban vették fel a landolást, viszont tényleg egy egér lakik a vörös bolygón, és minden szépen megy tovább.
 

Április 16.

A Pink Floyd The Dark Side of the Moon című albumának alapötlete egyébként az egyik tag, Nick Mason konyhájában született meg, bizonyítandó, hogy egy házibuliban is minden maradandó onnan indul ki, és tagadhatatlanul hatott rá a Holdra szállás, bár inkább szól a földi bajokról, úgymint halandóság, öregedés, pénz, kapzsiság. A tíztételes opus azóta is az egyik legjobb hanglemez, amit valaha megírtak.
 

Április 17.

Szüntelen bevonzás, szárnyaló szinkronicitás. Nagyjából ez az életem. Most például, hogy kissé holdkóros lettem, valamint elterjedt, hogy újra rákattantam a bakelitlemezekre és nem álltam meg a nagyoknál – ezért aztán hárompercenként felpattanok megfordítani egy kislemezt, ami kimondottan jót tesz a megmacskásodó ízületeknek –, ajándékot kaptam. A Police zenekar Regatta de Blanc című lemezét, vinylen. Sosem voltam megveszekedett Police-rajongó, egyes vélekedésekkel szöges ellentétben nem gondolom, hogy ők határozták volna meg a hetvenes évek végét a rock and rollban, sőt a minap párját ritkító coming outra vetemedtünk a feleségemmel, harmincévnyi házasság után váratlanul, ám töredelmesen bevallottuk egymásnak, hogy Sting énekhangja inkább idegesít bennünket néhány dalban, mint nem. Viszont a Regatta de Blanc B oldalának első száma a Walking on the Moon (Séta a Holdon), és az jó.
 

Április 18.

A harangok Rómába mentek. Aztán harmadnapra feltámadott. Valóban.