Grecsó Krisztián szerint kemény dolog ma eljutni a fiatalokhoz

A premiert megelőző sajtótájékoztatón elhangzott, a Stop a tavalyi ősbemutatóhoz, a Bunkerrajzolóhoz hasonlóan a fiatalság sokszor kimondatlan problémáival foglalkozik. Grecsó Krisztiánt arról kérdeztük, miért éppen erre az élethelyzetre esett a választása a darab megírása során.

– Ez a hihetetlen különös korszak, amit kamaszkornak nevezünk, mindig, minden generáció számára nagyon terhelt időszak volt. Nem hiszem, hogy a húsz évvel ezelőtti kamaszoknak ez kevésbé volt gondterhelt. A problémakör elsősorban abból fakad, hogy kivesztek azok a hagyományaink, amelyekkel a felnőtté válást a már felnőtt generációk támogatják – véli az író. – Nincsenek már erre népszokásaink, nincsenek erre olyan rítusaink, amelye amúgy például a paraszti társadalomban még megvoltak, s amelyekkel megpróbálták segíteni azokat az embereket, akik még nem tudták, hogy ők most felnőttek-e már vagy még gyerekek, hogy hol vannak egyáltalán. Az, hogy szabályokhoz kötötték, hogyan öltözhet, hogyan viselkedhet valaki, az nemcsak egy járom volt, hanem egy útmutatás is egyben, egy segítség. Azonban ezek mind elveszetek, kérdés, hol vannak ma a határok. A kamaszkor egyszerre egy gyönyörű időszak, mert például az a barátság, ami akkor köttetik, az beleég a lélekbe, vagy ami azokban az években mániánkká válik, az örök mánia lesz. Ez egy őrült fogékony időszak. Másfelől, ez a fogékonyság szívja magába a koszt is, a rosszat, mindent. A Megyek utánad című regényemben nagyon sokat foglalkoztam a kamaszkorral, annak nagy témája ez, hogy kiket választunk magunk mellé, kiket szeretünk meg; a kamaszkor döntései. Úgy éreztem, hogy ez még bennem van, ezzel még foglalkoznom kell. Mikor felvetődött, hogy Robival (Hrutka Róbert zeneszerző, a Stop című darab esetén Grecsó Krisztián szerzőtársa) dolgoznánk együtt, aminek én nagyon örültem, akkor én vetettem fel, hogy szeretnék ezzel a korszakkal tovább foglalkozni. Robi is hozott bele történeteket, tehát ez nem kizárólag egy kamaszkor története, hanem több mozzanatot gyűjtöttünk össze.

A Stop – Hinták, apák, szerelmek című zenés játék két szerepét Kárpáti Barbara, a társulat új tagja, valamint Lenchés Márton játssza, s ahogy az a sajtótájékoztatón is elhangzott, az előadáshoz nélkülözhetetlen az, hogy a két fiatal között valódi összhang legyen.

– A darab alaphelyzetét az adja, hogy két ember között egy őrületes kémia van, egy vibráció, mely természetesen ellentétekből, haragból is áll. Ez a két ember megnyílik egymásnak, két olyan ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy be van gubózva, hogy elrejti a sérelmeit, hogy úgy próbál meg túlélni, hogy páncélt növeszt. Ez a két ember egy banális véletlen folytán kinyílik a másik felé.

Az előadás nagyszerű lett, ezért remélem, megtörténhet ez a csoda. Ezzel az ifjúsággal hegyeket lehet elhordatni, abban az esetben, ha azt az egyetlen dolgot, ami őket érdekli, a saját egójukat, valamilyen módon érinti a dolog. Ők fényesítik ezt az egót, gondozzák, akarnak valakik lenni, ki akarják találni magukat és eközben lázasan égnek. Ha azt érzik, hogy akár irodalom, akár zene, akár színház ezt az egót megcsiklandozza, akkor nagyon jönnek, az nagyon érdekli őket.

Továbbá, ahogy az lenni szokott a fiatal felnőttekkel, a másikkal hihetetlenük kritikusak, őrületesen egymás arcába tudják vágni az igazságot. A Stopban is megy az adok-kapok, a két szereplő közötti húzd meg-ereszd meg játék, meg az, hogy becsukom-kinyitom, ki akarom nyitni, de nem merem kinyitni a lelkem. Ennek ott kell lennie az előadásban, a két ember között. Ahogy Vándorfi László, a darab rendezője kiemelte, itt a kémia hihetetlenül fontos, s éppen ezért nem lesz két egyforma előadás.

Grecsó Krisztián íróként vált népszerűvé az utóbbi évtizedekben, ám jól látja, tudja azt is, hogy nem elég alkotni, keményen meg kell dolgozni azért is, hogy a műveket befogadja, megismerje a közönség, s elsősorban éppen a fiatalok esetében kell folyamatosan törekedni arra, hogy ez minél élményszerűbb formában történjen meg.

– Nagyon erősen tenni kell ma azért, hogy az irodalom eljusson a fiatalokhoz. Ennek egyik legjobb formája, ha az irodalom színházi térbe kerül valamilyen módon. Legyen az például egy költészeti verseny, melyet ma slam poetrynek hívnak, s mely egy több ezer éves hagyományban gyökerezik, hiszen pontosan ugyanaz történik, mint évezredekkel ezelőtt: az ott helyben született, a szerző által előadott alkalmi költeményeket pontozzák, értékelik. Ez egyértelműen költőverseny, s én nagyon örülök neki, mivel ez egy nagyon szép, régi hagyomány, melyet most épp slamnek neveznek. Úgy vélem, az ilyen, ehhez hasonló régi, hagyományos dolgokat kell megújítani, újra felfedezni. Azonban a legfontosabb, hogy ezek a megújult formák is lehetővé tegyék valamilyen módon a közösségi befogadást, mert a közösségi befogadás után lehet továbbirányítani a fiatalokat az egyéni befogadás felé. Ezért nekünk szerzőknek, illetve azoknak az előadóknak, akiket megtalálunk ez ügyben, sokat kell dolgoznunk. Nekünk a Robival van egy zenés pódiumestünk is, ahol énekelt verseket adunk elő, ő az én verseimet zenésítette meg. Szerintem az is ezt szolgálja, ott például jazzimprovizációk segítik a verset, melyek feleselnek egymással, tehát ott is nagyon sok plusz létrejön a játéktérben. De mindenképpen dolgozni kell ezzel, a fiatalok bevonzásával, mert ez kemény. Ezek a megújuló műfajok alapjaikban nem újdonságok, hiszen mindig is szükség volt rá, hogy az irodalom valamilyen módon közösségi élményt adjon.

Grecsó Krisztián elmondta, a Stop című előadást lehetőségük nyílt korábban kísérleti jelleggel kipróbálni. – A Pannon Várszínházzal kerül először konkrét játéktérbe, valódi színházi repertoárra a Stop, de mi már láttuk, teszteltük korábban kamaszok előtt. Ahhoz a jelenséghez, míg megnyílt egymásnak a két karakter, a gyerekek is oda tudtak zárkózni lelkileg, mentek az előadással. Sőt, nem mentek haza! Ott várták, hogy a végén kijöjjenek színészek és mint karaktereket, még szerepből akarták őket kérdezgetni. Remélem, ez a csoda itt, a Pannon Várszínházban is megtörténik, mert az előadás nagyszerű lett.