A nézők gyakran kínjukban nevetnek – Hirtling István az Életrevalókban lép fel Veszprémben

Hirtling István Philippe Pozzo di Borgót alakítja. Az arisztokrata, a nagy múltú pezsgőgyár ügyvezető igazgatója egy siklóernyős baleset következtében nyaktól lefelé megbénult, 42 évesen szembe kellett néznie a kirekesztettség és a tehetetlenség érzésével.

Látta korábban a megtörtént eseményt feldolgozó Életrevalók című filmet?

– Nem láttam. Amikor szóba került a színházi bemutató, akkor néztem meg a filmet. Az volt az első kérdésem, vajon hogyan lesz ez a színpadon. Horgas Ádám rendező szabad kezet kapott a jogtulajdonostól bizonyos változásokra, kiegészítésekre. Lőkös Ildikó dramaturggal együtt készített egy izgalmas változatot. Megszereztem a naplót, amiből a film készült, elolvastam. Engem a történetben sokkal inkább az eredeti naplóregény motivációi inspirálnak. A film kicsit szebb világot mutat be, mint ami valójában történt. A két főszereplő találkozását az életben sokkal több gyötrődés és szenvedés előzte meg. A belső vívódás és a lelkiismeret-furdalás jellemző Philippe-re, aki a felesége határozott tiltása, kérése ellenére ment a sikló-ernyő-repülésre, amikor a baleset történt. Őt ez nagyon hosszan és mélyen nyomasztotta. A filmben ez nem jelenik meg. És még valami hiányzik a filmből. Ez az ember öt-hat évet már a tolószékben töltött, mikor a film és a mi történetünk kezdődik, addigra egy nagyon elkínzott, elgyötört férfivé vált. Nemcsak egy fizikailag megviselt embert lát a néző, hanem egy pszichésen is megkínzott embert azáltal, hogy ő kiszolgáltatottként olyan embereknek szorul a segítségére, akik csak azt lesik, hogyan tudnak trükkösen, ügyesen boldogulni.

Jöttek-mentek az ápolók

Azt mondja, Philippe öt-hat éve már tolószékben ül, mikor a történet kezdődik. Addig nem keresett ápolókat?

– Addig állandóan jöttek-mentek az ápolók. Két hétnél tovább senki nem bírta. El lehet képzelni, milyen állapotok uralkodtak ebben a házban, és mennyire elege lehetett már ezekből az emberekből, miközben Philippe Pozzo di Borgo egy magasan kvalifikált szellemiség. A mi előadásunk sokkal mélyebbről indul és nagyobb utat jár be, mire a két ember kapcsolata harmonizálódik és egy új jövőképet ad.

A filmben egy szenegáli származású fiatalember, egy bevándorló a gazdag arisztokrata gondozója, a színházi előadásban viszont egy cigány származású fiatalember.

– Engedték a jogtulajdonosok, hogy egy-két mondat megváltoztatásával mi így adjuk elő, hitelesen. Magyar romák is vannak Európában, abszolút hihető, hogy egy roma családnak a gyereke Franciaországban nevelkedett, és ugyanazokkal a szociális és beilleszkedési problémákkal küzd, mint egy észak-afrikai bevándorló családnak a leszármazottja. Magyarországon nekünk ehhez van inkább közünk.

Mekkora kihívás egy színésznek mozgásképtelen embert játszani, a két felvonás alatt tolószékben ülni?

– Azaz egy tetraplégiás embert játszani, akinek mind a négy végtagja lebénult, csak a feje mozog. Erre a szerepre ugyanúgy tréningezni kell, mint bármelyik másikra. Ennek a szerepnek is megvannak a saját gesztusai, hangsúlyai, a saját játéktere. Nagyra becsült mesterünk, Taub János rendező mondta: nem lehet olyan gesztusod egy előadásban, amit tegnap egy másik elő-adásban már elhasználtál. Ez egy egyedi mozgásjegy, korlátozottság. A hét hét alatt, amíg próbáltuk az előadást, legfőképpen arra tréningeztem, hogy ebben a tolószékben kezem, lábam ne mozogjon. Volt, hogy a próbán fél tízkor beültem a tolószékbe, és csak fél háromkor szálltam ki belőle. A próbaidőszak alatt arra törekedtem, hogy a testem ezt tanulja meg.

Játszott már hasonló szerepet?

– Még nem, de sokszor játszottam halottat, sokszor meghaltam a színen. Volt olyan előadás, amiben nyílt színen halottként hosszú percekig kellett feküdni mozdulatlanul. A néző persze tudja, hogy a színész nem halt meg, csak azt játssza és elhiszi, hogy halott. Itt a néző elhiszi, hogy ez egy béna ember, ez a feladatom, hogy ezt elhitessem. A kollégáim viccesen mondták: na, vajon az izgága Hirtling mit csinál majd? Én nagyon izgő-mozgó alkat vagyok, vibratív, számomra ezért nagy kihívás ez a szerep. Horgas Ádámmal beszéltünk arról, kérünk-e speciális segítséget ennek a tetraplégiás embernek az ábrázolására. Kaptunk szakmai segítséget, hogy egy ilyen embert miként mozgat a segítője. Eljött a színházba egy szakember, megmutatta a speciális guruló széknek a működését, azt, hogyan kell ezt az embert mozgatni, kivenni a kocsiból, beültetni. Én is olvastam hozzá, a színésznek tudnia kell, milyen folyamatok zajlanak le egy ilyen emberben.

A két karakter nem egy tipikus vígjáték alapfigurái, de a viszonyukból időnként komikus helyzetek adódnak.

A nézők jókat nevetnek kettejük kapcsolatán, a poénokon.

– A nézők gyakran kínjukban nevetnek. Nem kell feltétlenül viccesnek lenni ahhoz, hogy a néző elnevesse magát. A két szereplő közötti kínos szituációk, ügyetlen gesztusok következtében neveti el magát a néző. Mi ezt sok helyen tudatosan hoztuk létre, Horgas Ádám tudatosan építette fel ezt a viszonyrendszert. Néhány helyen nem annyira a komikusság, hanem a helyzet kínossága és ügyetlensége vált ki nevetést a nézőkből. Nem akartunk viccesek és szórakoztatók lenni, de óhatatlanul sok szituáción nevet a néző.

A színészek meg tudják őrizni a komolyságukat? Nem nevetik el magukat?

– Nem tehetjük. Meg kell tartani az előadást ebben a konok metrumban, ütemben, amit Horgas Ádám létrehozott. A színészkollégák több szerepet játszanak, ez számukra komoly koncentrációt kíván. A nézőkben kiváltott derű eléri a célt. Fontos, hogy egy ilyen népszerű történeten keresztül beszéljünk azoknak az embereknek a nehézségeiről, kiszolgáltatottságáról, akiknek megvan az életfilozófiájuk és humoruk. Ismerek olyan tolószékbe kényszerült embereket, akik ma már egyáltalán nem megrendültek és nem igénylik a sajnálkozást, sőt az a legrosszabb, amit az ember tesz. Nem sajnálkozni kell, hanem segíteni, támogatni őket vagy egyszerűen csak normálisan létezni velük, ugyanúgy, mint bármelyik másik embertársunkkal. Ha a nézők jót nevetnek és amikor kimennek az utcára, meglátnak egy fehér bottal közlekedő vagy egy tolószékes embert, és kicsit máshogy néznek rá – empátiával, több nyitottsággal –, már elértük a célunkat. Amíg képesek vagyunk a megértés szándékával felemelni tekintetünket egymásra, és megfogni egymás kezét, addig nagy baj nem lehet. Nincs olyan élethelyzet, amiben ne lenne egy kis reménysugár a javulásra.

Veszprémben többször is szerepelt. Szívesen tér vissza a Petőfi Színházba?

– A Csókos asszonyban Tarpataky bárót játszottam, a Koldusoperában Bicska Maxit. Nagyon szeretem Veszprémet, sok jó emlék köt ide. A színészkollégák között sok kedves barátom van, a környéken is sok kedves ismerőst találtam. És az egykori kollégák, akik a pályakezdésünk hajnalán Veszprémben dolgoztak.

A mai napig tartom a kapcsolatot például Dobos IIdikóval.