Fantasztikus, felejthetetlen szezont produkált harminc évvel ezelőtt a veszprémi kézilabdacsapat

A fantasztikus szurkolósereg által bíztatott, fennállása legszebb napjait élő klub – a várakozásokat felülmúlva – a város sporttörténetének egyik legfénylőbb diadalát aratta; hovatovább lerakta a későbbi sikerek alapjait. A forgalomtól elzárt belvárosban népünnepély fogadta a hősöket, akik ott szorongtak a többezres tömegben, tisztában voltak azzal, hogy a lelkes kis munkáscsapat messzi földön híres klasszisgárdává vált.

A veszprémi műhely számára nem zárult jól az 1990/91-es évad, mert noha elsők lettek a hazai kupasorozatban, az Elektromos SE egy hajszállal megelőzte őket az NB I-ben (Áment István párperces, mégis jogosulatlan szerepeltetése miatt két pontot levontak tőlük, ami az aranyérmükbe került), míg a KEK-elődöntőben a TSV Milbertshofen állta az útjukat. Más kérdés, hogy az ausburgi visszavágó holland bírái zömében a kárukra tévedtek. A holt idényben az addigi szakvezetőjük, Valerij Melnyik az említett német együttes – a szovjet válogatottal olimpiai és világbajnok Anatolij Jevtusenko – pályaedzője lett, és a helyére az a Joósz Attila érkezett, aki a győriekkel EHF-kupát is nyert. A klub elöljárói szerényen annyit kértek tőle, hogy első évében építse a jövő csapatát, ám közben kvalifikálják magukat a nemzetközi porondon való indulásra, illetve az Európa-kupában jussanak minél tovább. A tréner nem volt irigylésre méltó helyzetben, tudniillik Melnyik „magával vitte” a vodkakedvelő Szazankovot, valamint Szavkot és Szavcsukot. Ha ez nem lett volna elég, Gyurka és Putics, a klubtörténet talán legfélelmetesebb lövőpárja szintén Németországba igazolt, míg a válogatott Cziráki-kapus – a több szereplés érdekében – a Mecsek-aljára költözött. Mivel ennyi sportolót anyagiak híján nem lehetett pótolni, az egyesület átformálta a szerkezetet és – fiatalokkal, továbbá addigi „perememberekkel” – áttért egy másik játékstílusra.

Miközben az új rendszerű, tizenhat csapatosra „duzzasztott” bajnokság B-csoportjában gond nélkül vették az akadályokat, a Kupagyőztesek Európa-kupájának nyitó körében, legutóbbi KEK-elődöntősként erőnyerők voltak, ám a másodikban nagy hal akadt a horgukra, a földkerekség egyik legjobb alakulata, a spanyol Elgorriaga Bidasoa. Joósz-mester az idegenbeli „odavágó” előtt néhány gólos vereséggel is kiegyezett volna, aztán a tanítványai csodát tettek és nyolc góllal nyertek a Biscayai-öbölben. A vendégek elképesztő utolsó tíz percet produkáltak, Éles például a saját kilenceséről lőtt gólt, az időnként magánéleti problémákkal és súlyfelesleggel küszködött csillag, Kalocsay pedig a háta mögött, fordulásból ejtette be a labdát a hálóba. A sportszerű publikum vastapssal jutalmazta őket, amire persze esélytelenként rá is szolgáltak. Noha a hispán lapok nem tartották lefutottnak a visszavágót, az előző évi KEK-döntős „csak” nyerni tudott a megyeszékhelyünkön (17-19). A negyeddöntőben a svájci RTV Basel várt a bakonyiakra.

A Bramac VSE már ősz végén, csoportgyőztesként bejutott a bajnokság rájátszásának felsőházába, jóllehet Békéscsabán meglepő vereséget szenvedett (18-16). A svájciak elleni párharcra elővételben is lehetett belépőt vásárolni a Jutasi úti klubirodán és a helyi totózóban (...a felnőttjegy száz, a diák, nyugdíjas és katona hatvan forintot kóstált), a bátrabbak pedig a bajnoki derbik szüneteiben, a csarnok büféjében jelentkezhettek a helvét kirándulásra. Az első veszprémi csata elején a vendégek az időt húzva tartották magukat, aztán belelendültek a mieink: szigorúbb lett a védekezésük és felgyorsultak a támadásvezetéseik (31-20). Csapatunk ilyenformán bizakodva utazhatott a visszavágóra és kettős győzelemmel váltott jegyet a négy közé.

Közben a több vasat is tűzben tartott „cserepesek” 1992. elején leigazolták a cseh válogatott Ljubomir Svajlent, aki abban a kiírásban csak a hazai vetélkedések során kaphatott szerepet, lévén, a KEK-nevezéskor még tartozott a klub kötelékébe. Az együttes azokban a napokban kikapott a Tisza Volán otthonában (23-21), úgy, hogy öt büntetőt is kihagyott. A rájátszás utolsó részében az Elektromos is két vállra fektette őket (24-20), igaz, így is ott voltak az akkor tényleg bombaerős bajnokság négy legjobb csapata között, majd a Tisza-partiakon túljutva a hazai kupadöntőbe is bejutottak. Ott végül a győrieknél bizonyultak jobbnak (25-16, ill. 22-22), így zsinórban ötödször emelhették magasba az MK-trófeát. Élesék hamarosan a dán GOG Gudmét fogadták a KEK-elődöntő első felvonásán, amit nem mindennapi érdeklődés kísért.
A mieink úgy vélekedtek a nyitó „tánc” előtt, hogy öt-hat gólos különbségnél nyugodtan várnák a folytatást. Fertályóra után még a skandináv kézilabdát favorizáló riválisnál volt az előny, aztán a bombaformában lévő Éles vezérletével repesztettek egy hét-nullás szériát. Ám a nagy taktikai csata közepette hiába húztak el nyolc góllal, a dánok a hajrában felkeltek a padlóról, és a feleket „csak” öt találat választotta el a lefújáskor (26-21). Noha a Gudme jó képességű társaságnak tűnt, a magyarok összességében kint sem hagyták érvényesülni őket, igaz, az első félidőben, négygólos hazai vezetésnél nehéz pillanatokat élhettek át. Ám idővel feljavult a hátsó alakzatuk – az ellen lövéshez is alig jutott –, majd az őket kétnapos utazás után elkísérő szurkolóik örömére a támadóarzenáljuk is kibontakozott, jöttek is az indításgólok és az újabb kettős diadal, s persze a fináléba jutás (24-19).

A veszprémiek a negyedik KEK-elődöntőjüket már sikerrel vették, és a kontinens jegyzett csapatai közé kerültek. A bajnoki elődöntőben kettő-egy arányban múlták felül a Rába ETO-t, a végén Győrben lejtettek örömtáncot – megszakítva ezzel a kisalföldiek hat éve tartó hazai veretlenségi sorozatát. Joósz-edző ezen győzelmet kapta az övéitől az ötvenedik születésnapjára. A 22-17-es diadal után a drukkerhad Veszprémvarsányban elállta a hazafelé tartó csapatbusz útját, hogy az ottani kocsmába meginvitálja a mindig közvetlen kedvenceket. A fennállása legizgalmasabb napjait élő Bramac a Joósz Attila ellen valóságos hecckampányt folytatott Elektromossal vívta a bajnoki finálét, ahol méltó revánsot vettek rajtuk – az előző évben „elrabolt” aranyéremért is. Összesítésben három-egyre nyertek, az utolsó fővárosi találkozón Éles tizenháromszor volt eredményes. A párharcot követően a veszprémi szimpatizánsok elözönlötték a Népfürdő utcai pályát.

A KEK-finálé előtt égtek a vonalak a klubirodán, boldog-boldogtalan ott akart lenni az első nemzetközi kupadöntőjükön. Joósz Attila a nyitó ütközet előtt azt mondta, hogy az erőkézilabdával „operáló” Milbertshofen kicsivel esélyesebb a győzelemre, de ez nem jelenti azt, hogy feltartott kézzel lépnének a parkettre. Az összecsapás három órakor kezdődött, de fél egykor már a „csillárról is lógtak” a későn érkezők. A megbetegedett Jevtusenko helyett Melnyik ült a kispadon, akit a bemutatásnál óriási füttykoncert fogadott; a katlanban ugyanis sokan emlékeztek a korábbi megnyilatkozására, miszerint a veszprémi játékosokat csak a pénz, az ital és a nők érdeklik. Az első játékrészben fej-fej mellett haladtak a csapatok, majd a fordulás után belelendültek az addig négy hétméterest elhibázott hazaiak. A hajrában Lepsényi büntetőket fogott, míg a társai a csodás közönség pokoli hangorkánjában eksztázisba kerültek (24-14). A müncheni visszavágó előtt az addigra az ellenfélnél is lapátra tett Melnyik tizenkét gólos német diadalt vizionált, és a vendégek szakmai stábja is óvatosságra intett. Egy ideig kiegyenlített volt a küzdelem, aztán a bakonyiak elkezdtek a megbeszéltek szerint „muzsikálni”: zsinórban hat gólt lőttek, a végén pedig már a nézőket szórakoztatták, így a KEK-ben a negyedik idegenbeli derbijüket is hozták (20-27). A vendégszurkolókat még a rendes játékidőben úgy kellett lefogni, nehogy beszaladjanak a küzdőtérre. Az ünneplés ugyanakkor így is sokáig tartott a Rudi-Sedlmayer Halléban, majd egy közeli kerthelyiségben, ahová ötezer liter ingyen sör is érkezett.

A sporttörténeti sikert aratott gárdát néhány nap múlva örömünnep fogadta a lezárt veszprémi belvárosban. Fúvószenekar és mazsorett-csoport fellépése után a szpíker a városháza előtti színpadon egyenként mutatta be az elegáns formaruhát vett „aranyifjakat”, akiket a tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadott. Miközben mindenütt folyt a pezsgő és a sör, a város polgármestere azt is elejtette, hogy fél órája Zubjuk és Zsitnyikov letette a magyar állampolgársági esküt. Később még egyszer levetítették a müncheni visszavágó filmjét, majd az éjszakába nyúló utcabál tűzijátékkal zárult.

A veszprémi klub játékosállománya ugyan meggyengült a lapunkban taglalt szezon előtt, a mezőnyhöz képest mégis rengeteget javult. A remek pedagógiai érzékkel bírt Joósz Attila talpra állította őket. Haladtak is a maguk által kijelölt úton, s közben minden eshetőségre felkészültek. Ragyogó taktikával lepték meg a többieket, amikor csak tudták, a szellemes játékukat tolták az előtérbe és a küzdőszellemük is végig töretlen maradt. Futott velük a szekér: abban az évben mindent besöpörtek, a felülmúlhatatlan teljesítményükről, a páratlan sorozatukról azóta is csak felsőfokban beszélhetünk. Egy valóban szerethető csapat született, melynek dicsőségét nem lehet eléggé méltatni.