Hétvége

2006.10.21. 02:29

Riadó november hajnalban

Budapesten, a Bourbon Rendezvényházban az 1957 óta Balatonfüreden élő Brenner Imre tegnap délután az ötvenhatos forradalom fél évszázados év-fordulója alkalmából magas ál- lami kitüntetést vett át Sólyom László köztársasági elnöktől.

Dallos Zsuzsa

EéáJléter Pál-emlék- éremmel tüntették ki. 1992 óta tagja az 56-os szövetségnek. Az öt- ven évvel ezelőtti eseményeket füredi házában idézi fel. - Akkoriban Szentgálon laktunk, onnan jártam le kerékpárral Balatonfűzfőre. 1955 nyarán ott végeztem a 303. számú ipari tanuló tézetben mint lakatos szak- munkás. Kollégiumban, később munkásszálláson laktam, csak a hétvégeken jártam haza. Augusztus közepétől a Nitrokémiánál kaptam állást, négy forint volt az órabérem. Három műszakban jártunk dolgozni. Mikor az első fizetést megkaptuk, rögtön 800 forintos békekölcsönt kellett jegyez- ni. Ennek nem nagyon örültünk, de a rendszeres sporto- lás és a jó kedély miatt nem búsultunk - meséli Brenner Imre, majd így folytatja: - 1956. október 23-án este az emberek már elkezdtek sugdolózni, megváltozott a hangulat. De még folyamatosan dolgoztunk három műszakban. 25-én hajnalban egy hivatásos katonatiszt tíz tiszthelyettessel és egy gépkocsival bevonult a gyártelepre. Ekkor már megalakult náluk a forradalmi bizottság. A honvédek és a nemzetőrök a nem- zetőrparancsnok vezetésével bevonultak az ávóslaktanyá- ba és leszerelték a század katonáit. Átvették a laktanyát, a ruházatot és a fegyvereket, és megszervezték a gyár körüli őrséget. Ekkor már minket, fiatalokat is megkerestek a munkásszállón, én éppen akkor érkeztem meg az éjszakai műszakból. Megkérdezték, hogy ki akar nemzetőr lenni. Az első kérdésünk az volt, hogy fegyvert kapunk-e. Természetesen kaptunk, de csak a kiképzés után. Katonaruhába öltöztünk és a laktanyában szállásoltak el bennünket. Csatlakoztunk a nemzetőrséghez.

Tizenhét éves voltam, de a tizennégy-tizenöt éves fiúk is boldogan vállalták a gyár őrzését. Ezekben a napokban már feszült volt a légkör, de atrocitás nem történt, az emberek együtt éltek a forra- dalommal, csak a szentkirályszabadjai repülőtérre érkező repülőgépek moraja, zúgása zavarta meg az éjszakai nyugalmat.- Mindig azt a választ kaptuk, hogy a repülőgépek nem jönnek, hanem mennek... A gyárat a fiatal csapat jól őrizte, mindenki becsülettel helyt állt. November 4-én hajnalban éles riadó ébresztett bennünket, Szentkirályszabadja felől hurrá kiáltások kíséretében fegyverdörgés hallatszott a gyár körül. Rohantunk a szolgálati he- lyünkre - idézi fel Brenner Imre izgatottan azokat az órákat. - Rögtön arra gondoltunk, hogy az oroszok megtámadták a gyárat. A telepre nem mertek belőni, valószínűleg a rengeteg robbanóanyag miatt. Amikor kivilá- gosodott, a túlerőben levő orosz katonák megközelítették a gyártelepet. Hangszórókon keresztül utasítottak bennünket, hogy vonuljunk vissza a litéri kapuhoz és dobáljuk el a fegyvereinket. A pa- rancsnokunkat letartóztatták, a mi kis csapatunk is fogság- ba esett. Tarkóra tett kézzel várakoztunk órákon át, miközben ordítoztak velünk. A csoport egy részét a pártházba, a másik részét az igazgatósági épület pincéjébe zárták. Naponta egyszer kaptunk egy kevés élelmet. Engem a pártház felső szintjébe csuktak be, napokon át a padlón ültem fegyelmezetten, még a mosdóba is fegyveres őr kísért. Ál- landóan azzal fenyegettek bennünket, hogy a veszprémi egyetemistákkal Ukrajnába visznek minket. Pánikhangulat uralkodott el rajtunk, attól féltünk, hogy soha többé nem látjuk a családunkat. Két szakmunkás már a támadás során életét vesztette, kettőt pedig főbe lőttek, holttestü- ket - hogy megfélemlítsenek - megmutatták nekünk, hátul összekötött kézzel egy orosz teherautó platóján feküdtek. Ha megpróbálunk szökni, ez a sors vár ránk is. Hat-hét nap telt el, majd egy öt-hat tagú bizottság, közöttük két orosszal, a gyár vezetőivel és egy tanárral, megkezdték a szabadon bocsátásunkat. A munkahelyünkön úgy fogadtak, mint a nemzet ellenségeit. 1957. január végén engem kirúgtak. Ez a bejegyzés végigkísért az életemben, bárhol dolgoztam. Ezért mindig duplán kellett teljesítenem. Hősi halált halt társaimat azonban soha nem felejtem el.

Tizenhét éves voltam, de a tizennégy-tizenöt éves fiúk is boldogan vállalták a gyár őrzését. Ezekben a napokban már feszült volt a légkör, de atrocitás nem történt, az emberek együtt éltek a forra- dalommal, csak a szentkirályszabadjai repülőtérre érkező repülőgépek moraja, zúgása zavarta meg az éjszakai nyugalmat.- Mindig azt a választ kaptuk, hogy a repülőgépek nem jönnek, hanem mennek... A gyárat a fiatal csapat jól őrizte, mindenki becsülettel helyt állt. November 4-én hajnalban éles riadó ébresztett bennünket, Szentkirályszabadja felől hurrá kiáltások kíséretében fegyverdörgés hallatszott a gyár körül. Rohantunk a szolgálati he- lyünkre - idézi fel Brenner Imre izgatottan azokat az órákat. - Rögtön arra gondoltunk, hogy az oroszok megtámadták a gyárat. A telepre nem mertek belőni, valószínűleg a rengeteg robbanóanyag miatt. Amikor kivilá- gosodott, a túlerőben levő orosz katonák megközelítették a gyártelepet. Hangszórókon keresztül utasítottak bennünket, hogy vonuljunk vissza a litéri kapuhoz és dobáljuk el a fegyvereinket. A pa- rancsnokunkat letartóztatták, a mi kis csapatunk is fogság- ba esett. Tarkóra tett kézzel várakoztunk órákon át, miközben ordítoztak velünk. A csoport egy részét a pártházba, a másik részét az igazgatósági épület pincéjébe zárták. Naponta egyszer kaptunk egy kevés élelmet. Engem a pártház felső szintjébe csuktak be, napokon át a padlón ültem fegyelmezetten, még a mosdóba is fegyveres őr kísért. Ál- landóan azzal fenyegettek bennünket, hogy a veszprémi egyetemistákkal Ukrajnába visznek minket. Pánikhangulat uralkodott el rajtunk, attól féltünk, hogy soha többé nem látjuk a családunkat. Két szakmunkás már a támadás során életét vesztette, kettőt pedig főbe lőttek, holttestü- ket - hogy megfélemlítsenek - megmutatták nekünk, hátul összekötött kézzel egy orosz teherautó platóján feküdtek. Ha megpróbálunk szökni, ez a sors vár ránk is. Hat-hét nap telt el, majd egy öt-hat tagú bizottság, közöttük két orosszal, a gyár vezetőivel és egy tanárral, megkezdték a szabadon bocsátásunkat. A munkahelyünkön úgy fogadtak, mint a nemzet ellenségeit. 1957. január végén engem kirúgtak. Ez a bejegyzés végigkísért az életemben, bárhol dolgoztam. Ezért mindig duplán kellett teljesítenem. Hősi halált halt társaimat azonban soha nem felejtem el.

Tizenhét éves voltam, de a tizennégy-tizenöt éves fiúk is boldogan vállalták a gyár őrzését. Ezekben a napokban már feszült volt a légkör, de atrocitás nem történt, az emberek együtt éltek a forra- dalommal, csak a szentkirályszabadjai repülőtérre érkező repülőgépek moraja, zúgása zavarta meg az éjszakai nyugalmat.- Mindig azt a választ kaptuk, hogy a repülőgépek nem jönnek, hanem mennek... A gyárat a fiatal csapat jól őrizte, mindenki becsülettel helyt állt. November 4-én hajnalban éles riadó ébresztett bennünket, Szentkirályszabadja felől hurrá kiáltások kíséretében fegyverdörgés hallatszott a gyár körül. Rohantunk a szolgálati he- lyünkre - idézi fel Brenner Imre izgatottan azokat az órákat. - Rögtön arra gondoltunk, hogy az oroszok megtámadták a gyárat. A telepre nem mertek belőni, valószínűleg a rengeteg robbanóanyag miatt. Amikor kivilá- gosodott, a túlerőben levő orosz katonák megközelítették a gyártelepet. Hangszórókon keresztül utasítottak bennünket, hogy vonuljunk vissza a litéri kapuhoz és dobáljuk el a fegyvereinket. A pa- rancsnokunkat letartóztatták, a mi kis csapatunk is fogság- ba esett. Tarkóra tett kézzel várakoztunk órákon át, miközben ordítoztak velünk. A csoport egy részét a pártházba, a másik részét az igazgatósági épület pincéjébe zárták. Naponta egyszer kaptunk egy kevés élelmet. Engem a pártház felső szintjébe csuktak be, napokon át a padlón ültem fegyelmezetten, még a mosdóba is fegyveres őr kísért. Ál- landóan azzal fenyegettek bennünket, hogy a veszprémi egyetemistákkal Ukrajnába visznek minket. Pánikhangulat uralkodott el rajtunk, attól féltünk, hogy soha többé nem látjuk a családunkat. Két szakmunkás már a támadás során életét vesztette, kettőt pedig főbe lőttek, holttestü- ket - hogy megfélemlítsenek - megmutatták nekünk, hátul összekötött kézzel egy orosz teherautó platóján feküdtek. Ha megpróbálunk szökni, ez a sors vár ránk is. Hat-hét nap telt el, majd egy öt-hat tagú bizottság, közöttük két orosszal, a gyár vezetőivel és egy tanárral, megkezdték a szabadon bocsátásunkat. A munkahelyünkön úgy fogadtak, mint a nemzet ellenségeit. 1957. január végén engem kirúgtak. Ez a bejegyzés végigkísért az életemben, bárhol dolgoztam. Ezért mindig duplán kellett teljesítenem. Hősi halált halt társaimat azonban soha nem felejtem el.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!