Klinikai halálból ismét a színpadra

Nem szokványos riport szituáció. Törőcsik Mari Varnus Xaver kanapéján ülve, plusz két vendég hallgat, hozzászól. Magyarország legnagyobb színésznője közvetlen, barátságos, nyitott. Nem beszélek a betegségemről, mondja, aztán mégis. Beszélgetésünkben gyakran visszakanyarodunk oda, hogy öt évvel ezelőtt egy kórházi rutinvizsgálat közben összeomlott a vérkeringése, szíve megállt, kómába esett. Emberfeletti akarat–és életerővel gyógyulni kezdett. Ma már nem adom ki magam, mondja, aztán mégis. 

– Xavert nagyon szeretem, de mindig mondom neki, hogy „megölöm”, mert úgy érzem, azt várja tőlem a közönség, hogy majd fellépek és szerepelek, de ez nekem nem megy. Sosem mondok neki nemet, de gondoljátok el, milyen csodálatosan játszottak, én meg miket meséltem! ...

Az ellenkezőjét állítjuk, ahányan vagyunk, öröm volt őt hallgatni. 

– Koncertre nem járok, mert nincs időm, korábban általában harminc, harminckét előadást játszottam havonta. Már nem. Hiába, na, mindjárt nyolcvan éves leszek, csak klinikai halott voltam, két hónapig feküdtem az intenzív osztályon. A Nemzeti Színházban azt szoktam mondani, nevetve, a „halálom” után most a másodvirágzásomat élem. Hihetetlen, mennyi mindent mondok le és még így is hány helyen játszom, nyilatkozom. Kimondhatatlan öröm, mert ebben a korban már nem szoktak a nők játszani. Engem pedig „szétszednek”. De tudomásul kell vennem, nem vagyok húsz éves és mindaz megtörtént velem, ami megtörtént. Csak még képes vagyok rá, amire gyakoroltam magam, ha azt mondják, csapó, felvétel vagy azt, hogy Törőcsik, színpadra, akkor belépek. Vagy ha eljövök emberekhez beszélgetni, túlteszem magam azon, amilyen állapotban vagyok. Közöttünk ül egy táncos, Törőcsik Mari őt is faggatja. Mi történt vele, miért hagyta ott a pályát.

– Az ember azt csinálja, amiben tehetséges és világklasszis. Ha valaki úgy érzi, ha abban, amit csinál, fantasztikusan dolgokat visz véghez, akkor nem tudja abbahagyni. Sokan hiszik azt, nagy dolgokra képesek, de nem így van, annál nagyobb tragédiát elképzelni sem tudok. A lányomnak azt mondtam, Teréz, ha lehet, ne legyél színésznő.  

Gyerekei nem szeretik, ha róluk beszél, mégis megteszi.

– Volt egy Örkény–darab, a Kulcskeresők, nem a legjobb darabja. Major Tamás volt a mesterem, gyerekként kerültem mellé, nem engedhettem meg magamnak, de itt, ebben a darabban kimentem a próbáról, és rávágtam a vasajtót úgy, hogy dörgött. Összevesztünk a darab egy részletén. Teréz négy éves volt, apja, Maár Gyula külföldön, mondtam a lányomnak, hogy beviszem a színházba. Te okos lány vagy, anyád színésznő, itt nem lehet beszélgetni. Leült, végignézte a darabot.

A végén kérdeztem, hogy tetszett neki. Azt mondta, nem rossz, de mi a csudának rohangálsz egy helyen. Négy évesen kiszúrta azt a jelenetet, amin összevesztem Majorral. Később, már felnőttként megkérdeztem tőle, nem akart–e mégis színésznő lenni.

Azt válaszolta: te sokszor elmondtad, hogy tíz évig nem fogadtak el a színpadon, egy–két ember kivételével. Nekem nemcsak a te múltaddal kellett volna megküzdenem, de nincs többé az az ember, ami neked volt a Gellért, Major és a nemzeti színházi társulat. Nem találtam volna meg azokat az embereket, nincs többé olyan, akinek elhiggyem, hogy érdemes küzdeni, viszont a siker nem mindig siker.

Lánya helyett inkább róla kérdeznék; milyen tanárai, mesterei voltak, soha nem bizonytalanodott–e el, nem akarta–e otthagyni a pályát. - Amikor bekerültem a Nemzeti Színházba, Gellért Endre, a színház főrendezője volt, a főiskolán a színtanszak vezetője. Imádtuk őt. Harmadéves főiskolás voltam, Gellért kórházban, hívott, menjek be hozzá. Hogyan viselkedjek, mit csináljak? Meg se mertem szólalni.

Nézze, mondta Gellért. Nem tudom, mi lesz velem, de szeretném, ha tudatosítaná magában, maga nem paraszt színésznő, hanem intellektuális színésznő. Nem mertem tőle megkérdezni, vajon Soós Imre miatt mondja–e ezt. Major nem látott Körhintát, a főiskolán a rendezőket tanította és a negyedéves színészvizsgákat nézte meg, se Imrének, se nekem nem volt negyedéves vizsgám. Soós Imre hercegnek született, Hamletet és II. Richárdot kellett volna játszani. Parasztnak nézték.

Sokan már nem emlékeznek a Vasvirág című filmemre, Cannes-ban nagy siker volt. Hesrkó János rendező készített huszonöt, harminc próbafelvételt, akkor oda jött, leguggolt mellém és azt mondta: Drága, Mari! Próbálj már ne paraszt lány lenni! Herskó, miről beszélsz? Az én apám a harmincas években négylovas hintóval járt, de mikor megunta, vett egy autót és csak arra tartott lovakat, hogy lovagoljon. Az édesanyám az egri angolkisasszonyokhoz járt, a nővérem is, én is ott kezdtem. Huszonnyolc személyzetünk volt. Miről akarsz velem beszélni?

Ha valaki faluról jött és paraszt szerepet játszott, azt „elkönyvelték” paraszt színésznek. De Gellért behívott, hogy tudatosítsa velem, intellektuális színésznő vagyok. Nagy emberek között nőttem fel. Ők tudták, mi a tolerancia, mit jelent egymást tisztelni, becsülni. Tudták, ha egyik vagy másik nem volt köszönő viszonyban, attól én mind a két embert szerethettem, előttem senki a másikra nem mondhatott rosszat. Egyedül a színház az, amit nem kell hirdetni, vallja Törőcsik Mari.

Elmondta mindegyik kultuszminiszternek, a gyulakeszi közönségnek, nekünk is: a jó minőségű, igényes színházra, előadásokra kíváncsi a néző. Emlékezetes színházi szerepeket idézünk. Számomra az egyik legmeghatározóbb Márquez-Scwajda Száz év magány című darabjának Ursulája.

- Igazán csak azután játszottam jól, amikor hazajöttem Bogotából. Embertelenül féltem, ott a Száz év magány mindenki regénye, mindenkinek megvan a maga Ursulája. Dél–Amerikában nem szabad fordítani, az előadásokat meg lehet érteni az idegrendszeri összeköttetésekből. Shwajda úgy írta meg a darabot, az elején beszélek nyolc vagy tíz percig. Hátul ülök, felállok, előre megyek, a végével kezdem. Ha valamiért érdemes volt a pályára jönni – mert embertelenül szorongtam –, hát ezért. Előre néztem, felálltam és győztem. Ez nagy dolog. Menjünk haza! – kiált Xaverért és valamennyien tiszteletben tartjuk kérését.

Törőcsik Mari a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth–díjas színész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.1954 és 1958 között a Színház– és Filmművészeti Főiskola növendéke volt. 1958 és 1979 között a Nemzeti Színházban játszott. 1979 és 1980 között a győri színház művészeti vezetője, 1980 és 1990 között a Mafilm színtársulatának, 1990 és 1993 között a szolnoki színháznak volt a tagja. A Művész Színház után 1993–1994–ben a Thália Színház igazgatója. 2002 óta újra a Nemzeti Színház tagja.