Akik csak egy dologra vágynak: egészségre

A tapolcai Mórocza család mind a hét tagja egy emberként válaszolta kérdésemre, hogy ha egy angyal teljesítené egyetlen kívánságukat, egészséget kérnének. Gyula és Annus hetven feletti nyugdíjas. Kedves, szorgalmas emberek, akik meg sem lennének munka nélkül. Nem is lehetnek, hiszen náluk minden egyes családtagnak főszerep jut. A szülők egyikének a nyugdíja egy az egyben a lakáshitelre megy. Mindketten tavasztól őszig kertet művelnek, tyúkokat, nyulakat tartanak, hogy ellássák élelemmel a fiatalabb családtagokat is. Szót sem ejtenek arról, hogy bizony, rajtuk is fog az idő. Inkább panasz nélkül főzik a diétás kosztot a kisunokának, éjjel háromóránként felkelnek, hogy ellenőrizzék a vércukorszintet, és segítenek a másik beteg unoka ápolásában. Gyulának és Annusnak két gyermeke van. Fiuk, Zoli már nem velük él, a lányuk, Jutka viszont újra otthon van, negyedmagával. Három gyermekével és unokájával. A házát fenn se tudná tartani egyedül, nem beszélve a gyerekek ápolásáról. A legnagyobbik, a huszonéves Judit éppen stroke-ból lábadozik, de még abban sem lehetnek biztosak, hogy a leukémiát legyőzte. A középső, Szimonetta felszolgálónak tanul, de szünetekben dolgozik is. A kicsi, a tizenkét éves Levente öt éve súlyos cukorbeteg. Judit hatéves kisfia, Noel egy eleven kis csibész, de mindenki kedvence. Akik pedig hiányoznak a képből, azok a férfiak. A három gyermek édesapja Levi születésekor hagyta el a családot, azóta nem is látogatja őket. Csak Judit iránt érdeklődik, amióta felnőtt lánya beteg. Az unoka apukája születése óta nem kíváncsi Noelre. Őket is próbálják pótolni a szülők, nagyszülők, akiknek finoman szólva sem hétköznapi életet szánt a sors.

- Amikor Levi egyik napról a másikra cukorbeteg lett, egy ideig anyu járt hozzánk, hogy ápolja, amikor dolgozom. Aztán jobbnak láttuk, ha ide költözünk - mondja Jutka. A két és fél szobás családi házban heten élnek. Szimi többnyire kollégiumban van, ha hazajön, övé a padlásszoba, ahol rossz a fűtés. A nagyszülőknek saját szobájuk van, Jutka egy dupla ágyon alszik Levivel, Judit pedig egy másik dupla ágyon osztozik Noellel.

- Levi combját egy évig naponta háromszor kellett böködnünk, akkor kapta a derekára csatolható szerkezetet, amely a hasfalon keresztül méri a vércukorszintet hárompercenként. De háromóránként ellenőrizni kell, állítani rajta, éjjel is. Ha éjszakás vagyok, apu kelti fel, és ha leesik a vércukra, enni, inni ad neki, félálomban. Levi erre reggel már nem is emlékszik - magyarázza Jutka. Talán édesanyja erejét örökölte a kisfiú is, aki azzal is tisztában van, hogy ezzel a betegséggel együtt kell élnie. A kórházban pillanatok alatt megszerették őt az orvosok, nővérek, Levi pedig, látva, hogy más gyereknek is van hasonló problémájuk, hamar megértette, hogy így kell élnie - mondja Jutka. Levi most kézilabdázik, de a birkózás nem neki való. A műszerre vigyázni kell, napközben már ügyesen kezeli ő is. Jutka beállítja reggel, ellenőrzi délután és figyel kisfia étkezésére. A diabetikus és a gluténmentes élelmiszerek meglehetősen drágák. Jutka zsemlét süt, Levi viszi magával az iskolába a tízórait, reggelit, és személyre szóló ebédet kap. Annak idején ő volt az első, aki így diétázott a menzán, ma már többen is vannak. Levi vékony gyerek ugyan, de ötödikes korára a társait utolérte a tanulásban.

- Nem vagyok kitűnő, de jól tanulok. A történelem a kedvencem és szeretem az állatokat. Ha megnövök, sebész orvos leszek - mondja határozottan. Jutka szerint annyit volt már kórházban, hogy gyaníthatóan sok felnőttnél jobban tudja, mivel is járhat az a pálya.

Az édesanyja munkahelyén tolerálják, ha az ápolás miatt táppénzen van. Ott dolgozik, ahol nagylánya is. Amikor Judit beteg lett, a munkatársak gyűjtést szerveztek, véradással segítettek. Idén a téli tüzelőre adtak pénzt. Sokat jelent ez, muszáj fűteni a betegek miatt is. Judit egész nap fekszik, a mosdóba sem tud kimenni.

- Néhány hónapja még csontvelő-transzplantációra vártam. A keresőlistán találtak is egy alkalmas donort, de közben jött a stroke, így most először abból kell felgyógyulnom. A kórházból rehabilitációra akartak küldeni, én azonban inkább hazajöttem. Itt is gyógyulhatok. Az elmúlt két év felét kórházakban töltöttem. Egy arcüreggyulladás során derült ki, hogy leukémiás vagyok. Azóta volt kemoterápia, csontvelőlevétel, agyödéma, hasnyálmirigy-gyulladás - mondja Judit, miközben eleven kisfia az ölébe telepszik.

Amikor Judit a kemoterápia után hazajött, nem akarta, hogy haj nélkül lássa a kisfia. Azonban egyszer, elfeledkezve magáról, levette a parókát.

- Amikor Noel meglátott, hátralépett a megrökönyödéstől. Ma viszont már azt mondja, így vagyok szép - mondja mosolyogva Judit. Aztán édesanyjával felváltva beszélnek arról, amikor Judit kómába esett és Jutkát azzal hívták fel telefonon, hogy siessen, ha még élve akarja látni a lányát. A kórházba költözött, hogy ápolja a lányát és közben aggódott, nehogy kisfia akkor kapjon rohamot, amikor csak a nagyszülők vannak mellette és egy igencsak határozott mozdulattal kell beadni a combba az életmentő injekciót. Jutkat lélekjelenléte mindkét beteg gyermekének életét megmentette már, tudja mit jelent ez.

- Judit teste felvizesedett, a bélrendszere fordítva működött, egy-egy pillanatra tért csak magához, de olyankor örült, hogy ott vagyok vele. Vergődött a fájdalomtól, le kellett fogni, máskor halálfélelmei voltak - sorolja Jutka, akinek azt is látnia kellett, amikor maguk az orvosok is tehetetlenül álltak a lánya ágya mellett. De mindvégig tartotta magát, erős volt. Persze, hiszen itt van az unoka is - mondja magától értetődően.

Noel közben már nagyapja nyakában ül. Gyula azt mondja, a kisfiú óvodája messze van ugyan, talán a beteg családtagokra hivatkozva kérhetnék is, hogy Noel egy közelebbi oviba járjon, de nem teszik. Az ottani pedagógusok régóta ismerik a családot, ha a nagyszülők viszik reggel az unokát, elé mennek, hogy ne az időseknek kelljen lépcsőzniük. Sok ismerős segíti a Mórocza családot, érthetetlen, hogy pont az édesapák miért fordultak el a gyerekektől. Tartásdíjat sem fizetnek. Jutka a családban az egyedüli kereső most. Szülei nyugdíjasok, Annus nyugdíja a házrészletre megy el. Alkalmanként ugyan kapnak támogatást, de lényegében mindössze havi nyolcvan-százezer forintból élnek.

Mégis azt mondják, ha egyet kérhetnének, az az egészség lenne. Aztán valamelyikőjük hozzáteszi: azért egy fotelágy még elférne a szobában.

Amit csak ők élhetnek át

Olyan könnyen kimondjuk, leírjuk, hogy persze, az egészség a legfontosabb. De vajon hányszor gondolunk bele, hogy ez mennyire így van? Aztán meg, ha bele is gondolunk, tudjuk-e valójában mi, az egészségesek, hogy ez mekkora kincset jelent? Gyanítom, hogy nem. El sem tudjuk képzelni, mit él át az a szülő, nagyszülő, testvér, aki már mindenét odaadta, hogy a beteg gyermek végre meggyógyuljon. Mégis, sokszor tehetetlenül kell szembesülnie vele, hogy van, amikor már semmilyen áldozat és a pénz sem segít, sőt, az orvos is tanácstalanul széttárja a karjait.

A szülő mégsem adja fel. Hogy is tehetne ilyet, hiszen az csak olaj lenne a tűzre, pedig a legnagyobb kincséért adná az életét is. De azt sem teheti. Neki erősnek kell lennie, dolgozni, éjszakákat virrasztani, nappal a pénzt előteremteni, orvosnak puncsolni, leckéért szaladni, vizsgálatokra fuvarozni, gyógyszerért sorban állni, diétát és lelket tartani. Hétköznap és ünnepen. Egy életen át. Reménykedni. Gödörből kimászni újra és újra, mindig éppen csak eggyel többször, mint ahányszor beleesik. Hinni, hogy lesz még közös ünnep, csak ezt a telet éljük túl. Nem, mi azt nem tudjuk elképzelni, hogy mit élnek át a gyermeküket ápoló anyák, apák, nagyszülők, testvérek. Legfeljebb együtt érezhetünk velük, gyűjthetünk ruhát meg pénzt a javukra, adhatjuk a vérünket, a tüzelőre valót, írhatunk róluk. Segíthetünk így, úgy, amúgy, látogatóba mehetünk két kiló banánnal. Aztán hazafelé majd elmorzsolhatunk egy könnycseppet, és fellélegezve rohanunk tovább a saját hétköznapjainkba, elfojtva a sóhajt: de jó, hogy nekem az én bajom jutott, nem pedig a másé.