Vendégsarok - Tanítók, ha találkoznak

Ha már rég kinőttél az iskolapadból, és néha dölyfösen azt gondolod, éppen eleget tudsz, könnyen rájöhetsz, a jó könyvből – forrásból szomjazóként – mindig meríthetsz.  Vedd csak le a polcról azt a kopottas borítójú kötetet, amelyik a szomszédai közül néhány hete mögéjük csúszott, és te türelmetlenül sorsára hagytad: szinte bizonyosan találsz benne valami érdekes olvasnivalót. Olyan is van, hogy találomra eléd jön egy váratlan helyzet. Unatkozol? Micsoda ritka élmény. Valamelyik regény vagy antológia akár felvillanyozhat. Bárhogy is alakul a napod, te már rég megfertőződtél, megint ott állsz a könyvek előtt. Ha nem tudsz választani, rábízod a véletlenre. Ami nincs.

Véletlenül ütötted volna fel Weöres úgyszólván naponta kézbe vett kötetét A teremtés dicsérete ciklus Zsoltáránál? Úgy érezted akkor, durván megsebeztek, hát sebeztél te is. Visszamartál, de nem lett könnyebb. „Kínok árnyékában” érezted magad. Aztán behunytad a szemed, befele tekintettél valameddig, majd újra elolvastad a verset. Weöressel gyóntál, pedig a valóságban istentelen régen. Micsoda szó, mintha káromlás. És mégis illő, hiszen kizártak onnan balga emberi törvénnyel. Valld be, néha fáj.

A költő megbánásért esdekel, kevélységéért ostorozza magát: „Mért nem szabad / súlyod alatt / meghajolnom, Istenem?”  Különb te sem vagy – pillantasz ki a sorokból –, ha csak rosszabb nem. Fölnagyítod a semmit, mázsásnak tartva a könnyűt, pedig igazán te vagy nehéz önmagadnak, valahányszor kifakadsz: mért éppen én, miért pont velem? Bizony, magadnak vagy súlyos, ha nem érted a tanító költő intelmét arról, hogy az érlelő kínt meg kell érdemelned. S ki mondta mindezt könnyűnek? Mégis tiltakozol, természetesen. Miféle kegyelmi állapotban lehet azt mélyen elfogadni, ami felkavar vagy éppen meggyötör? Megérteni: csiszolódik, tisztul a lelked a kiérdemelt gyötrelemmel. Ájtatoskodás, álságos önkínzás az a gondolat, hátha te is tehetsz valami jót, üdvöset? Jót másnak, s azzal magadnak is. Van, hogy évek telnek el – netán egy élet? –, míg fölismered, nem az.  „Utad hajlatán” megadatik, ha megvallatod magad.

Minden nap taníthat valamire. Amikor Weörest olvasol, a parányin túl érzed a végtelent. A Mindenséget, amelyről tudod, hogy létezik, ám ahol élsz, onnan ez a valóság teljességgel fölfoghatatlan. Ha valamennyire mégis, sejtésszerűen: ahogy tebenned él. Töredékesen.

Milyen isteni érzés, ha van napod, amelyen nem ártasz sem másnak, sem magadnak. Ilyenkor átélsz néhány tökéletes pillanatot. Érzed, áldásos lenni és szeretni. A mi fény-emberünk, Weöres Sándor ezt az érzést is kicsalogatja olvasóiból. Emlékszel egy másik íróember bölcs gondolatára? Ha jót teszel, légy hálás érte. E szavakat azonban térben és időben sokkal messzebbről, egy világos tisztásról, azaz Jasznaja Poljanából fújta el erre a keleti szél.