Én alapvetően író vagyok – Tömöry Péter visszatért az irodalomhoz

Körben könyvek, készülő kéziratok rakásai, képek, fotók, rendezések, színházi munkák emlékei hevernek a pincében mindenütt. Miközben mesél, egyik cigarettáról gyújt a másikra, de csak itt lent, meg általában míg dolgozik, mondja, hajnali 4-től 10-11-ig, egyébként nem dohányzik.

- Erdélyi vagyok, Kolozsváron születtem, tízéves koromig Székelyudvarhelyen éltem. Ebben csak az az érdekes, hogy egy olyan közegben nőttem fel, amelyben egy hangot nem tudtam románul. Aztán visszakerültünk Kolozsvárra, ahol beírattak egy román iskolába, ott megtanultam románul. Aztán itt végeztem el a középiskolát, majd az egyetemet is, egy bölcsészkart a Babes-Bolyai Tudományegyetemen – foglalja össze hamar gyermekkora és ifjúsága évtizedeit Tömöry Péter költő, író, műfordító, rendező és dramaturg.

- Másfél évet tanárkodtam Sepsiszentgyörgyön, s miután ott, helyben megalakult a Megyei Tükör című újság, annak lettem rovatvezetője. Ekkor úgy döntöttem, hogy elvégzem a színi főiskolát Marosvásárhelyen, majd már színházi rendezőként Bukarestbe kerültem, ahol a televízió magyar-német műsorait szerkesztettem. Mikor már sejteni lehetett, hogy mi fog történni Romániában, 1979-ben áttelepültem Magyarországra. Itt Debrecenben, Kecskeméten, majd Veszprémben, Zalaegerszegen rendeztem, ám rádöbbentem, hogy számomra ez így nem a legjobb. Fogtam magam, és átmentem Nyugat-Németországba – meséli a rendező, aki több hazai intézményben vezető rendezői pozíciót töltött be. Németországban előbb 1991 és 1993 között a Badische Landesbühne főrendezője lett, s több színházban is dolgozott, majd végül lehorgonyzott a bonni Euro Theater Central vezető rendezői és művészeti tanácsadói posztjánál, melyet 1995-től 2014-ig töltött be. Tömöry Péter ezalatt itthon, Magyarországon is alkotott, 2000 és 2003 között volt a Veszprémi Petőfi Színház művészeti vezetője, valamint ő rendezte és írta a 2001-ben Magyarpolányban bemutatott Polányi Passiót.

- Közben csángáltam a világban ide-oda, de művészileg tulajdonképpen egy térséget jártam be, Közép-Kelet-Európát, illetve Kelet-Európát, ahonnan a gyökereim is erednek, amellett úgy véltem, ebben a térségben sokkal inkább fogékony volt a társadalom a művészetekre abban az időben – emeli ki Tömöry Péter, s hozzáteszi, ez már azzal is összefügg, hogy 2015-ben miért hagyta abba a színházcsinálást. – Addigra beláttam, hogy semmi értelme. Semmi értelme, mert korrumpálódott a színház mint szakma, de nemcsak itthon, Németországban is, ez mára már világjelenség lett. Felületesebb, sekélyesebb lett. A színházi szakma minden korban alárendeltje volt a közönség igényének, mert meg kellett élni. Azt szokták mondani, hogy ha bajban van a színház, vedd elő a Csárdáskirálynőt, ám akkor lett nagy a baj, mikor már a Hamlet is úgy hatott, mint a Csárdáskirálynő, s abból is csupán a nagy felületek maradtak meg, a mélység nem – véli a rendező.

- Ez az irányzat körülbelül 2009 óta annyira eluralta a színházi világot, hogy egyszerűen kétfelé szakadt a színház: voltak az őrültek, akik ebből úgy akartak kimászni, hogy csupa vér, csupa szex, csupa mocsok, a többiek pedig belesimultak a szórakoztatásba. Akkor kezdődött, és hatalmas lendületet kapott az a vonal, hogy mindenfélét átvettek a színházak. Minden hollywoodi film mint musical, vígjáték, vagy nem tudom, micsoda, mind felkerült a színpadra, megkésve. Mert tudniillik, azok a filmek, melyeket Hollywood akkoriban csinált, kezdve a görög mitológiától a klasszikus regények megfilmesítéséig, azok egykor értékes vonalát képezték a művelődéstörténetnek. De amikor ez a minőség a színházba – ami egy emberközeli, intim közeg – betüremkedik, akkor ott csak rosszat tehet. Amit pedig avantgárd színháznak hívtak, az eltolódott a mocsok felé, ami szintén a felületet mutatta csupán, de kiveszett belőle az ember. Legjobban ezt az egész folyamatot, érdekes módon, a rajzfilmeken lehet követni, ahol embert már nem lát a képernyőn a gyermek, csak formátlan alakokat, műanyag vért, műanyag arcokat, ahol minden, ami a színház, a láttató művészetek lényege, hogy az embert közel hozzuk, mind kívülről, mind belülről, az mind kiveszett.

- De ami a legborzasztóbb volt – és ez bánt a mai napig -, hogy a közönségből is jórészt kiveszett maga az igény, hogy az ember találkozzon önmagával. Ez elvette a kedvemet, meguntam, hogy ezen minden pillanatban réseket kell keresni, azokon kibújni, folyton másképp csinálni a dolgokat. Ekkor jött az irány: vissza az irodalomhoz, emberről írni embereknek, akik talán nem most élnek, de majd valamikor élni fognak. Ez volt a váltás, a hazaköltözés másik, sokkal prózaibb oka: én alapvetően író vagyok és költő, és egyszerűen rádöbbentem, hogy hiába írják mindenütt a nevem mellé, hogy költő, író, nem adtam ki, mindösszesen csak három könyvet. Úgyhogy hazajöttem Veszprémbe, itt pedig berendeztem a munkahelyemet, s azóta két dologgal foglalkozom, ami engem érdekel: megírom, amit még úgy érzem, meg kell írnom, s nevelem a nagyon tehetséges, okos, tizenkét éves kislányomat.

ÍRÓ, KÖLTŐ, SÍOKTATÓ

Tömöry Péter szerint jelentős hatása volt életére, gondolkodásmódjára nézve annak, hogy fiatal korában versenysportoló volt,

alpesi síző. – Legjobb eredményem egy harmadik hely volt egy országos bajnokságon – mondja mosolyogva, s hozzáteszi, igaz, az tényleges rangot jelentett akkoriban. 1963-ban alpesi sí szakedzői diplomát szerzett, és a saját bevallása szerint rendezői pályájára is kihatott a síoktatói attitűd. – Síelésnél sete-suta felnőtteket kellett megtanítanom erre a komplex sportra, ami veszélyekkel is jár, s ezt jól tudtam alkalmazni a színházi munkámban, ahol szintén felnőtteket kellett megnyerni annak a gondolatnak, ami akkor épp foglalkoztatott.