A balatonfőkajári cseléd, akit halhatatlanná tett Kosztolányi

Kiderült, hogy Édes Anna, a gyermekszerető, szorgalmas, „csinos, egészen úrias, nemes arcú”, tiszta lelkű dajka Székesfehérváron van eltemetve, a Hosszú temetőben, a kerítés tövében. Egy szép, fából készült emléktábla jelzi, kit rejt a sír. Egy valaha különleges életet élő asszony testét, akit Kosztolányi tett halhatatlanná.

Keresztes Erzsébet Balatonfőkajáron született egy sokgyermekes napszámos családban 1892-ben. Abban az évben, amikor a nagymamám, így vált számomra elképzelhetővé, életszerűvé alakja. Huszonhárom évesen, 1915-ben került Kosztolányi Dezsőékhez dajkának akkor született, Ádám nevű kisfiuk mellé. Előtte három évig a fővárosban más házban szolgált. Kosztolányiék akkoriban a Fehérvári út 15. szám alatt laktak, egy év múlva költöztek át a Tábor utca 12. szám alatti kis „palotába”. A szülés után Kosztolányiné öt hónapon át Tátraszéplakon, szanatóriumban kezeltette magát. Valószínűleg szülés utáni depresszióban szenvedett. A gyermeken kívül a szép arcú, sudár termetű, balatoni bájú dajka, a tanyáról hozott tájszavakkal és történetekkel az írót elbűvölő Keresztes Erzsébet, Bözsi lett a legfőbb személy a házban, s Kosztolányi nem akart ellenállni az iránta táplált szerelmes érzelmeknek. Mire Kosztolányiné visszatért, a szerelem már szárba szökött, és húsz teljes évig, Kosztolányi haláláig kitartott. Nem tudtak egymással betelni. Kosztolányinak a cselédek-dajkák iránti testi-lelki vonzalma ismert volt felesége előtt. A megejtett szabadkai cselédlány történetéről is tudott talán, aki szégyenében egy szép napon sírva, csendben elhagyta a házat. Ő volt a Maris, „élete szerelme”. Tizenhárom éves korában ölelő karjaiban vált férfivá.

Keresztes Erzsébet, azaz Bözsi dajka a házban megkülönböztetett figyelmet, kényeztetést kapott. A spanyolnátha tombolásakor a legjobb orvost hívatták mellé, így élhette túl a halálos járványt. 1922. október 26-án, hétévi szolgálat után „kényszerhelyzetében” férjhez adták egy közelben lakó özvegy házmesterhez. Pontosabban Kosztolányi adta férjhez, a menyasszony házassági tanúja maga Kosztolányi Dezső volt. A Pesti Hírlap is hírt adott a házasságkötésről. És hogy mit jelentett a „kényszerhelyzet”, csak találgatok egy fullánkos megjegyzés alapján, mely szerint a dajka állapotát illetően „a férj sem volt vak”. A férj, nemes (elszegényedett, talaját vesztett) derzsenyei és zsemberi Zsembery János a Mikó utca 2. szám alatti házmesterlakásban élt. Bözsi dajka nem költözött tehát messzire, erre Kosztolányi­nak gondja volt. Ettől kezdve az író naponta látogatta meg jövet-menet, kalapban a fején, nyakában körbehajtott sálban órákig üldögélve a konyhaszagú házmesteri szobában.

A régi jó dajka feleslegessé vált cselédkönyve Kosztolányi íróasztalának fiókjába került, aki ereklyeként őrizte. Ebből másolta ki az adatokat az Édes Anna regényéhez. „Édes Anna született Balatonfőkajár községben, enyingi járásban, Veszprém megyében, Magyarországban. Vallása: római katolikus. Termete: közép. Arca: kerek. Szeme kék. Szemöldöke: szőke. Orra rendes. Szája: rendes. Haja: szőke. Fogai: épek. Szakálla: nincs. Be van oltva: igen. Különös ismertető jele: nincs.” A cselédkönyvhöz képest a cseléd nevén kívül a regényben a születési évet változtatta meg. Valójában a lány haja inkább gesztenyeszínű szöghaj volt, termete is magasabb a középnél, fiús, a „szeme nem csillogó, hanem tejeskék, violáskék, mint a Balaton vize, párás, nyári hangulaton”.

Kosztolányi 1924-ben Székesfehérváron járt, hogy készülő Aranysárkány című művéhez „megkeresse azt a levegőt, amelyben regényének meséje fog leperegni”. A látogatásról interjú készült, mely a Gyémánt göröngyök című gyűjteményben megtalálható. Meglátogatta rokonát, Pókász Béla főreáliskolai tanárt, nála kapott szállást. Ez alkalommal kint járt a sóstói temetőben, hogy „napfényben lásson egy temetőt”. Egy kis igénytelen sírdombnál izgatottan felkiáltott. A fejfán egy három hónapos korában elhunyt kislány, Keresztes Bözsi neve állt. Kosztolányi ez alkalommal is szeretettel emlékezett meg Keresztes Erzsébetről, akinek a családi fáma szerint két gyermeke született. Az első korán elhunyt, nem tudunk róla többet. Ő volt talán a „kényszerítő körülmény”, aki miatt férjhez kellett mennie? Tény, hogy Kosztolányi többször volt „felelőtlen és szexuálisan óvatlan”, ezt maga vallotta meg. A leányka sírja talán már meg sincs, így a születési és halálozási dátum alapján a történet nem azonosítható be. A temetői látogatás mindenesetre különös. A dajka második gyermeke 1925-ben született, és szerencsésen felnevelkedett, leszármazói ma is élnek. Keresztszülei, illetve bérma-keresztszülei Kosztolányi Dezső és Kosztolányiné voltak. Édességgel, ruhákkal halmozták el, anyagi támogatást nyújtottak részére Kosztolányi 1936-ban bekövetkezett haláláig.

Kosztolányi Édes Anna című regényében a Balaton vidékéről felkerült kis cselédet örökítette meg, aki húsz éven át ragaszkodó, hű társa volt. Kitartott halálos betegsége idején is. Amikor Kosztolányi utoljára hagyhatta el a kórházat, első dolga az volt, hogy Keresztes Erzsébetékhez vánszorgott át, hogy búcsút vegyen tőlük. Megvárva Kosztolányi halálát, a volt dajka férjével és a kis Bözsikével elhagyta a Mikó utcai házmesterlakást és visszatért a Dunántúlra. Enyingen vásároltak egy szép tanyát. Nem fűzte őket már semmi Budapesthez. Keresztes Erzsébet erről a környékről indult, ismerte a tanyasi életet, nem volt számára idegen a gazdálkodás. Ha a tanyát is olyan nagyszerűen tartotta rendben, mint Kosztolányi otthonát, bizonyára megéltek a jövedelméből. Kosztolányiné és Ádám nevű fia nem felejtették el őt, szeretettel emlékeztek a volt háztartási alkalmazottra. Fennmaradt a levél, amelyben látogatásukat ígérték, sőt őt is meghívták magukhoz. A látogatás azonban elmaradt.

A kis Bözsike férjével Székesfehérváron telepedett le. Keresztes Erzsébet férje, derzsenyei és zsemberi Zsembery János 1956-ban hunyt el, az enyingi temetőben nyugszik. Halála után a dajka gyakran vendégeskedett leányánál Székesfehérváron, a Prohászka utcában. Unokája úgy emlékezett rá, mint aki csodálatos, falun nem ismert süteményeket sütött, barackhabot, málnahabot készített, babát varrt, és gyakran vitte őt cukrászdába, könyvesboltba.

Kosztolányi Dezső életrajz­írói úgy jellemzik a házasságát, mintha annak poklából menekült volna a dajkája karjaiba. Ezzel szemben Kosztolányi színésznő felesége a lehető legtöbbet adta szerelemben lobogó író-költő férjének, amit csak egy asszony nyújthat: természetének szabadságát. El­nézte, hogy otthona négy fala között átadja magát a dajka iránt érzett vonzalomnak. Elnézte, hogy annak férjhezmenetele és elköltözése után naponta a házmesteri lakásba járjon „haza”, és órákat töltsön el vele. Vállalta a keresztanyaságot a kis Bözsinél, a volt dajka gyermekénél. Akkor sem hagyta magára, amikor már halálos betegen új, lángoló kapcsolatot teremtett egy férjes asszonnyal a visegrádi újságíró-üdülőben, Márai Sándort és Füst Milánt kérve fel, hogy támogassák őt titkában. Okosan felmérte, hogy Kosztolányi – akiről feljegyezték, hogy 185 centiméter magas, sportos alkatú, sármos, jó arcú, igazi férfiideál volt – így tud kiteljesedni.

Keresztes Erzsébet 83 évesen, 1975-ben hunyt el. Családja Székesfehérváron, a Hosszú temetőben temette el. A kis Bözsikével, a későbbi Medgyesi Józsefnével osztoznak a nyughelyen. Itt állok a sír mellett, és felidézem a finom, szépséges dajkát, aki húsz éven át elfogadta és viszonozta Kosztolányi Dezső őszinte, hűséges rajongását. Kapcsolatáról egész életében diszkréten hallgatott. Köszönet Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésznek, hogy alakja nem merült feledésbe.