A rehab nélkül jön egy aranylövés, és végem

Ezek a szavak nem csupán tartalom nélküli főnevek egy felsorolásban, hanem a kapaszkodót jelentik azoknak, akik odáig jutottak, hogy már minden mindegy. Ezek a szavak akkor nyerik el valódi értelműket, ha kilenc hónap után a ház lakója eljut az utolsó, vagyis a negyedik fázisba.

A noszlopi Rehab-ház, vagyis hivatalosan az Alkohol- és Drogsegély Ambulancia Szenvedélybetegek Rehabilitációs Intézménye jelenleg 25 férfinak nyújt segítséget ahhoz, hogy megbirkózzon és szembenézzen azzal a problémával, amelyek miatt itt vannak. A házban alkalmazott módszer mindemellett alternatívát kínál, és megmutatja az utat ahhoz, hogy az egy évig tartó kezelés után valóban a társadalom teljes értékű tagjai legyenek azok, akikre korábban sokan csak legyintettek volna, hogy alkoholista, drogos.

Ez az út hosszú és rögös, nincs eredménye, ha a kezelt nem akar valóban változni, mert az önsegítésre épít.

Sokféleképpen jöttek ide, volt, aki két sikertelen öngyilkosság után azt mondta, hogy mivel élni már nem akart, meghalni pedig nem tudott, ezért a rehabilitációt választja. Volt, aki véletlenül talált az intézetre, da akadt olyan, akinek ajánlották. Az egyik fiatalember állandóan attól rettegett, hogy a kommandósok, vagy az "üzlettársai" rúgják rá az ajtót, ezért választotta a Rehab-házat, mert csak úgy el akart lenni itt, egy fotelben nézelődve.

A közelmúltban tartott szakmai napon nyers őszinteséggel beszéltek a harmadik, illetve negyedik fázisba lévő lakók arról, hogy mik voltak és hová fejlődtek. Ezekhez az önvallomásokhoz erő kell, hiszen a legnehezebb ráébredni és elfogadni azt, hogy emberi roncs vagyok. A vallomások közül három sorsot, három történetet, három életet ismerhetünk meg.

Milán, 26 éves, hét és fél hónapja az intézet lakója, még a harmadik fázisban van, de már készülődik a negyedikre. Édesanyja gyerekkorában elhagyta, hiányzott a törődés a szeretet az életéből, nem volt igazi családja.

- Nem tartoztam sehová, kallódtam, sehol nem éreztem magam teljes embernek, az iskolákban is szélsőségesen, agresszívan viselkedtem - jellemezte gyerekkorát. Tizennégy éves volt, amikor először kábítószert fogyasztott, mert így oldotta a feszültséget.

- Amíg drogoztam, vagy ittam nem voltak problémáim - válaszolja a miértre vonatkozó kérdésre. - Rájöttem, hogy nincs semmim pedig volt jó munkahelyem, szerető mennyasszonyom, családom, egzisztenciám, de az életem csak a heroinról szólt.

Amikor ezzel szembesült, ide jött Noszlopra. A legfontosabbnak azt tartja, hogy itt megértették a gondjait, őszintén tudott beszélni ezekről, sőt tökéletesen tudják, mit élt át.

- Szembenéztem a múltammal, miként jutottam el a lejtő aljáig; amikor ez megtörtént, onnantól kezdődik a tényleges felépülésem. Nemrég voltam 36 órás eltávozáson. Volt csábítás, de nem sóvárogtam, mert tudatosan gyógyulok, nincsen olyan feszültségem, amit alkohollal, vagy droggal kellene oldani. A szenvedélybetegségem végigkísér egész életemben, soha nem kóstolhatok meg egy pohár bort; a kontrollt én már rég elvesztettem, csak együtt tudok élni ezzel - mondja.

Erőt adott számára, hogy a családja támogatta, de nem miattuk, hanem maga miatt választotta ezt az utat. A kábítószerfüggő korszakát egy szóval jellemezte: brutális. Kokain, heroin, hallucinogének; az volt a lényeg, hogy folyamatosan be legyen tépve, a külvilág nem érdekelte. "Ha nem lett volna Noszlop, akkor előbb elvesztem a lakásomat, utcára kerülők, majd jön egy aranylövés, és vége".

- Tisztában vagyok azzal, mit kell tegyek, hogy a társadalom teljes értékű tagja legyek. A régi életemből nagyon sok mindent elhagyok, mert azok veszélyforrást jelentenek.

Gábor 38 éves, néhány napja van hátra a rehabilitációból. Teljesen szakított korábbi életével. Budapesten élt, de a rehabilitáció után nem költözik messze, a közelben marad.

- Házasságommal voltak problémáim, amit nem tudtam kezelni, ezért elkezdetem inni - kezdi a kórtörténetet.

Felesége elhagyta őt, a munkahelyét viszont ő hagyta ott, mert a mentő szakápolóként dolgozó férfi félt, hogy kárt tesz valakiben.

- Menekültem onnan, mert így könnyebben tudtam inni. Az elmúlt öt évben sok munkahelyem volt, de sehol nem tudtam megállni a helyem. Vártam a segítséget, azt hittem, hogy az a gyógyszer lesz, de rászoktam arra is, nyakló nélkül szedtem.

Gábor beszélt arról is, hogy a gyógyszer, az alkohol, a munkahelyek körforgásban őrlődött 2009-ig; szégyellte a múltját, kilátástalan volt a jövője, ezért elment terápiára Nagyszénásra, de az nem sikerült túl jó, mert hét hónap után újból elkezdett inni.

- Tudom, hogy mit veszítettem el, a múltfeltárás erről szólt; ma már nem nehéz beszélni - mondta.

A férfi nem megy messzire, és nem szakítja meg a kapcsolatot az intézettel, mert rendszeresen visszajár majd a gyűlésekre. A negyedik fázisban a tíznapos kimenő nagyon fontos volt számára, hiszen szabadjára volt engedve, segítség nélkül kellett intéznie a dolgait, az hogy igyon meg sem fordult a fejében.

- Az elhelyezkedésem folyamatban van, nem tudom, hogy miként fogják értékelni azt az egy évet, amit itt töltöttem, de őszinte leszek.

István 45 éves, ahogy fogalmazott: azt tartja az egyik legfontosabb felfogásbeli változásnak, hogy "szabad nem innia".

- Érted, mit jelent a különbség - kérdez vissza. - Én engedélyezem magamnak azt, hogy ne igyak, mert jól érzem magam így a bőrömben; szeretem a józanságot - válaszolja meg azt, amit csak ő tudhat.

Vendéglátós volt, az már a múlté, eladta a kocsmáját, teljesen új életet kezd. A számvetés során kiderül, hogy István sok mindent elveszített az alkohol miatt, ugyanakkor legalább egzisztenciálisan nem jutott a mélypontra.

- Arra mindig nagyon vigyáztam, hogy a kisfiam előtt ne igyak, részegen engem soha nem látott, de a nejem elvált - idézte fel a férfi.

Az analízis során kiderült, hogy a hajlama megvolt az ivásra, anyja és nagyapja is ivott; az egész gyerekkora erről szólt.

- Apám nevelt fel, persze ő nem volt képes olyan szeretetet nyújtani, mint egy anya.

István elmondta, hogy a '80-as években a divatszakmában dolgozott, majd nagy szállodákban volt londiner, később balatoni hotelben recepciós volt, 2002-ben pedig saját kocsmát nyitott.

- Rengeteget buliztam, szinte kötelező volt inni, emiatt nekem az alkoholhoz csak jó élményeim kapcsolódtak. Sokáig tagadtam, önmagamnak sem vallottam be, hogy alkoholista vagyok.

- Emberi roncs lettem, kétszer próbálkoztam öngyilkossággal, el akartam menekülni a külvilágtól, húgom adta meg az utolsó lökést, hogy jelentkezzem Noszlopra.

Az egyik felismerése, hogy a gyerekével kapcsolatban nagyon sok mindent elmulasztott, ezt szeretné pótolni. Arra, hogy sikeres volt-e a terápia a jövő adja meg a választ. Egy biztos: a tervei, és ahogy most érzi magát, visszaadta az életkedvét.

István a húsvéti ünnepeket már otthon tölti.