A szeretet változatlan

Talán nem is kellene többször, inkább engedni a kolléganőnek, hogy ő írjon, édesanyaként, nagymamaként. Akarom is, nem is. De tudom, hogy édesanyám akarja, várja. Most különösen olyan időszakot élünk, amikor úgy érzem, szükség van erre a köszöntőre. Hogy így, ezúttal is köszönetet mondjak neki. De van-e változás? Változik-e a kapcsolat intenzitása, minősége? Az egymáshoz való kötődés? Hogyan kell jól szeretni? Hogyan kell az érzéseinket kimutatni? Mit adsz, mit kapsz, tudod-e mindazt viszonozni, amit kaptál, kapsz folyamatosan? 

A minap egy női beszélgetős televíziós műsorban a közönség által ismert nők és ismert lányaik fogalmazták meg, mit hoztak otthonról, mit kaptak a szülőktől, édesanyjuktól. A sugárzó derűt, vidámságot. Az erőt, kitartást, bátorságot. A szenvedélyes életet. Hogy vállalják önmagukat. Az otthonról hozott mintákat követik, mondták, úgy élnek ők is, ahogyan azt édesanyjuktól látták, tanulták, legfeljebb egy-két esetben másként tesznek, másként cselekednek. 

És én? Mit kaptam, mit hoztam otthonról? Szeretetet. Elfogadást. Tartást. Biztatást. Optimizmust. Pozitív gondolkodást. Megbocsátást, megbocsátani tudást. Értékrendet, a hagyományos értékek tiszteletét. Hitet. Az anya–gyerek kapcsolat folyamatosan változik. Mostanában úgy érzem, egyre erősebb, őszintébb, támogatóbb. Szükségünk van egymásra. A kapcsolat változik, a szeretet változatlan. 

Ez a jegyzet sem szól másról, mint a háláról. Köszönöm, Anyukám! Csekély az, amit adhatok, de őszintén adom.