Bálint András színművész a Radnóti Színházról, az átmenetről és az önálló estekről

– Kedveli Márai Sándort?

– Alapvetően ez a hang nagyon kedvemre való, Márainak ez a kicsit gonosz, kicsit szellemes, gunyoros, fájdalmas hangja. Kevésbé vagyok híve a híres regényeinek, de ennek a naplóíró, memoáríró, politikai gondolkodó, vesébe látó Márainak rajongója vagyok.

– Ön állította össze az estet?

– Én raktam össze. A '90-es évek elején készítettem egy másik Márai-estet, az az író egész életét végigkísérte. Abban csak naplórészletek voltak, versek nem. Ebben az összeállításban vannak, így kedvelik a nézők, elhangzik benne az Előszó, az Esti kérdés, a Hajnali részegség. Márai naplójában azokat a részeket kerestem, ahol Kosztolányi Dezsőről, Babits Mihályról, Radnóti Miklósról, Vörösmarty Mihályról ír. Ezek Márai kedvenc szerzői. Talán nem véletlen, hogy ezekből a költőkből már én is készítettem szerzői esteket.

– Önvallomások?

– Minden önálló estem önvallomás. Amikor Márait mondom, én vagyok Márai Sándor, amikor Kosztolányit, én vagyok Kosztolányi.

– Alkalomról alkalomra változik az est?

– Picit. Ez egy kész, megírt darab. Olvasom Márai naplóját és ott szakadok el tőle, ott teszem be a verset, ahol kell. Sokfelé bemutattam már az előadást, Magyarországon, az Egyesült Államokban, Európában több helyen, Amszterdamban, Londonban.

– Szereti a napló műfaját?

– A napló mint műfaj nagyon jól adja magát dramaturgiailag, követhető. Ahogy haladunk időben előre és bemondok egy dátumot, ott továbblépünk, jól lehet szerkeszteni az előadást. Márai naplóit azzal a céllal néztem, hogy melyek a magyar irodalomhoz való kötődései. Krúdy kimaradt, pedig Márainak volt Szindbád-regénye. Most, hogy készültem erre az estre, és rendezgettem a dolgaimat, megtaláltam Márai eredeti kéziratát. Jóban voltam Márai unokaöccsével, Jáky Jánossal, tőle kaptam ezt a kéziratot, egy 1987. január 17-én kelt levelet.

– Legutóbb a Heltai naplóját mutatta be a Radnóti Színházban.

– Heltai beszámol a hétköznapi borzalmakról, és bár megjárta a csillagos házakat és a Gestapo börtönét, mégis bájos humorral és öniróniával mesél, anekdotázik. Felidézi ifjúságát, a boldog békeidők Budapestjét, elhangzanak korabeli sanzonok és a János vitéz dalaiból is néhány.

– Harminc év igazgatás után új vezetője lett a színháznak. Hogyan élte meg?

– Mindenki azt kérdezi tőlem: hogy vagy? Olyan tragikusan kérdezik ezt.

– És hogy van?

– Jól. Ez a színház rendje. Békésen és szakszerűen történt a váltás, mondhatnám azt is, „bársonyos átmenet". Ráadásul normálisan, nem acsarkodva, nem egymást szidalmazva vagy egymás ellen uszítva, megosztva a társulatot. Hányszor így van ez a színházakban! Veszprémben Bujtor Pista halála után békésen történt az átmenet, de emlékszem korábbi csatákra. Az 1990-es évek elején az igazgatóválasztásnál Cserhalmi Gyurival együtt a szakmai bizottság tagja voltam.

– A Radnóti Színházban ön támogatta Kováts Adélt. Ő másfajta színházat képzel el?

– Ez természetes. Amikor először beszélgettünk erről, azt mondtam neki, a legfontosabb, hogy azt fogalmazd meg, mi az, amit folytatsz és mi az, amit másként csinálsz. Adél február 1-jétől igazgató, most a jövő évadot készíti elő. Tudok dolgokról, de nem szólok bele. Ez már az ő feladata. Ha kérdez, akkor válaszolok. Ma este előadás előtt is felhívott, volt egy praktikus kérdése.

– Ön ott marad a színházban?

– Igen, a színésze leszek a színháznak. Helyet cseréltünk. Eddig ő volt színész, én az igazgató, most fordítva.

– Rendez is?

– Azt nem hiszem. Most éppen a Turandot-t próbáljuk, egy kínai császárt játszom, még nem voltam kínai császár. Márciusban lesz a bemutató, a koreográfus Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője rendezi. Ez egy különös akciószínház, puskával jövök be. Egy szörnyeteg, pojáca császár vagyok. Olyasféle mintára, mint a koreai vezetők, Kim Ir Szen, Kim Dzsongil, Kim Dzsongun. Közben a színházban játszom a Heltai-estet és Krleza A Glembay ház című előadását.