Kapolcs a végállomás

2018.01.06. 12:00

Egy magyar fotós, aki vietnami háborús képeivel lett világhírű

Kondor Lászlót nevezhetnénk fotóművésznek, de ő csak egyszerűen fényképésznek tartja magát. A szerény, jó humorú fotós neve a vietnami háborúban készült sajtófotókról ismert leginkább.

Tóth B. Zsuzsa

Kondor László annyi év után otthonra talált a Balaton-felvidéken Fotó: Tóth B. Zsuzsa

Sosem szeretett tájat fényképezni, kapolcsi házába mégis az udvarról nyíló panoráma láttán szeretett bele.

Tizenhat évesen az ötvenhatos magyarokkal indult útnak ő is, érettségi előtt álló bátyjával együtt. – Itt hagytuk Magyarországot, azt se tudtuk, hova tovább, csak el innen. A bécsi menekülttáborban egy jezsuita pap kérdezte, hogy van-e köztünk valaki, aki gimnáziumba járt, és szeretné befejezni. Így kerültünk Innsbruckba. Ott maradtam egyetemen is, az amerikai kormány fizette az étkezést, ruházott bennünket. Szerencsénk volt. A bátyám később Rómába utazott, majd Amerikába, ő ma is ott él. Én 1962-ben mentem ki, a chicagói egyetemen kaptam ösztöndíjat. Nemzetközi politikát tanultam – mondja a fényképész, aki már gimnazista korában érdeklődött a fotózás iránt. A spórolt pénzéből egyre jobb gépeket vett, az elsők között volt egy használt, öreg Leica. – Még tekerni kellett exponáláskor, de az optikája már annak is nagyon jó volt.

Vietnamba is Leicát vittem később. De előtte még szabadúszó fotóriporterként dolgoztam, a vietnami háború elleni tüntetésről, a chicagói faji megmozdulásokról tudósítottam. Még nem voltam harminc, amikor az amerikai hadsereg vietnami harci fényképésze lettem. Abban az időben készítettem a legjobb, legérdekesebb anyagomat, a világ az iránt érdeklődik legjobban még ma is. Mindig közelről fényképeztem, nem féltem az emberektől – mutatja a fekete-fehér képeket. Az egyiken vietnami gyerekek nézik, amint ég a falujuk, a másikon katonák közelítenek felé a harc után. Az elit alakulat kivonulása látható egy reggeli képen. A következőn a százados a dzsungelben füstjellel irányítja az értük leszálló helikoptert. Őt is megörökítették, hosszú távú felderítőkkel látható az egyik képen misszió után. Mindenhol mosolyog, a jó humorérzékű fényképész ma is vidám, derűs, optimista. A háborútól sem tartott. Vallja, hogy az az emberi élet legdramatikusabb aktivitása. Otthagyhatja a bőrét az ember, igen, és ettől lehet, hogy izgalmasabb az egész.

Kondor László annyi év után otthonra talált a Balaton-felvidéken Fotó: Tóth B. Zsuzsa

- A katonák 18-22 évesek voltak, őket jobban megviselte a háború. Nehéz volt megérteniük, feldolgozniuk. Azért tudtam őket így fényképezni, mert része lettem az életüknek. Életveszélyes helyzetek? Biztosan voltak, de olyan régen történt, már álmomban is csak nagyon ritkán jön elő. Amikor a monszuneső szakadt, ha lőttek, vagy annyira fáradt voltam, hogy azt hittem, egy lépést sem tudok már tenni, sokszor magyar verseket mormoltam: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, „Edward király, angol király vágtat fakó lován”. Mások imádkoztak, egy fiú levelet írt a feleségéhez gondolatban. Nekem az itthon gyerekkoromban tanult magyar versek segítettek kibírni a fáradtságot, a fizikai, szellemi terhet. Ma már nem foglalkozom vele, hogy ott voltam, de nem bánom. Életem legjobb fotóit készítettem, a világban egyre többen így érzik – mondja elgondolkozva. Aztán Richard J. Daley, Chicago város polgármestere hivatalos fényképésze lett.

- Érdekes munka volt, mindig jött látogatóba valaki, akit le kellett fényképezni. Margaret Thatcher, Jimmy Carter, John Wayne, Muhammad Ali, az utolsó japán császár, Frank Sinatra, az Apolló 13 asztronautái. De életem talán egyik legsikeresebb portréja ez, amikor a polgármester a saját, kinagyított képe előtt áll. Ezen a képen meg azok a szuvenírek láthatóak, amelyek a fotóim alapján készültek a polgármesterről – mutatja.

A közelmúltban vagy harminckilónyi képét adta át a chicagói egyetem könyvtárának, mondván, annak ott a helye, nem Kapolcson. Hazatelepülése előtt még saját reklámvállalkozásában dolgozott. Azt mondja, az nem volt kihívás, de Amerikában jól fizetett a reklámfotózás. Aztán 1996-ban mégis hazatelepült, Budapesten élt amerikai feleségével. Linda a Szépművészeti, majd a Ludwig Múzeumban dolgozott, egy évtized telt el, mire a gyönyörű ró-zsadombi környezetből elvágyódtak.

- Elhatároztuk, hogy életmódot váltunk, más levegőt szerettünk volna. Kapolcsról nem is hallottunk, minket a dimbes-dombos Dunakanyar érdekelt. Csakhogy ott olyan irreálisan drágák voltak a házak, hogy letettünk róla. Egy barátunk tanácsára elkezdtünk a Balaton-felvidéken nézelődni. Gyerekkoromban sokat voltam Balatonbogláron, a Kisfaludy gőzössel átjártunk Badacsonyba, emlékeztem a vidékre. Pécselyen, Aszófőn nézelődtünk, de nem fogott meg egyik ház sem, ez volt az utolsó a sorban. Ahogy beléptem a kapun, az udvarról elénk tárult a falu és környéke képe. Azt mondtam, hogy ezt megvesszük. A házat még nem is láttam akkor, romos volt, de az nem érdekelt. Mert egyszer vettem egy házat Amerikában, átépítettem, de pár év múlva elköltöztem onnan, mert a környezete ronda volt. Azt nem lehetett át-építeni. Nem mindegy, hogy ronda vagy szép helyen épít az ember egy házat – magyarázza Kondor László. A régi parasztházból amit lehetett, megtartottak. A kőfalakat még csak le sem meszelték belül. Az előző tulajdonos már felújította a házat, megváltoztatta eredeti homlokzatot, így Kondorék nem növelték az alapterületet, de nem akartak egy múzeumban élni. Ezért az alacsony mennyezetet megemelték, a tetőteret beépítették. Vendégszoba, dolgozósarok és nagy stúdió kapott helyet a régi lomos padlás helyén. Ott szárad a dió is. A lépcsőt téglával burkolták, kovácsoltvas a korlát. Egyszerű, szép és hasznos a konyha. A hajópadló maradékából készült a téglaépítésű konyhabútor ajtaja. A régi kéményt nem lehetett megmenteni, eredeti funkciója szerint nem használják, de a nyílását ma is az öreg, veretes vasajtó takarja. Mögötte kaptak helyet a tisztítószerek. Minden négyzetcentimétert próbáltak kihasználni. A konyha árul-kodik arról is, hogy a háziasszony szeret Magyarországon élni. Régi szép magyar kerámiák, kalocsai hímzések díszítik a konyhát, étkezőt. A lakás több pontján ott vannak a Kondor-fotók a falakon. Az előszobában a chicagói szimfonikusok karmestere, Solti fotója köszön vissza, Kondor-nyomat sorozaton, Andy Warhol stílusában.

- Játszadoztam vele – mondja a házigazda, aztán a cserépkályhát mutatja. Meghagyták és használják. A parasztmennyezet fagerendái viszont annyira rossz állapotban voltak, hogy azokat muszáj volt kicserélni. És egyáltalán: hosszú távon biztosan olcsóbb lett volna újat építeni, de a házaspár szeretett volna a lehető legtöbb mindent meghagyni úgy, ahogy régen volt. Viszont egybenyitották a konyhát a tágas étkezővel, galériát alakítottak ki, hatalmas, délre néző ablak világítja meg. Az lett a ház szíve. A nappalit szinte nem is használják, legfeljebb esti tévézésnél. A vendégekkel inkább az étkezőben időznek. Mára sok ismerősük, barátjuk lett a faluban, hiszen nyitott, kedves emberek mindketten. A fényképész a háborúban is kötött barátságokat. Minden eseményen ott vannak, az árvíznél zsákot töltöttek a falubeliekkel. Egy közösségben élve természetesnek tartották ezt. Az Angol Klub alapítói között voltak, erősítve az ötletgazdát. Szóval jól érzik magukat Kapolcson. Linda ugyan küzd a magyar nyelvvel, de igyekszik, és már első találkozáskor régi ismerősként üdvözöl mindenkit. Most férjével együtt azon dolgozik, hogy újra Kondor-kiállítás nyíljon Magyarországon, és egy életműtárlatnak találjanak befogadót.

- Linda született szervező, én nem ilyen vagyok. Amerikában sok kiállításom volt már, Chicagóban a nemzeti veteránok művészeti múzeumában 25 éve van állandó tárlatom, az anyag körbejárta az államokat. Legutóbb a párizsi nemzetközi fotókiállításon egy amerikai múzeum megvásárolta két képemet, és további tervei vannak a fotóimmal. Itthon 1996-ban a Hadtörténeti Múzeumban mutatkoztam be, az utóbbi időben pedig a veszprémi egyetemen. Jó lenne még több tárlatot szervezni, ezen dolgozunk most – vallja Kondor László, aki mára hosszú, elismerésekkel teli pályafutását befejezte. Évek óta nem fényképez, a digitális gépét csak néhányszor használta.

- A digitális világot nem szeretem, én egy régimódi alak vagyok. Ezt, a házból nyíló kilátást viszont borzasztóan élvezem. Itt ülök hajnalban, és nézem, de nem fényképezem. Sosem fényképeztem tájat, nem szerettem. A természet olyan óriási és hihetetlenül szép, nem kell pancserkodni vele. Úgy húsz éve rájöttem, hogy a fényképezés során mindig elbújtam, eldugtam magam a gép mögé. Mások életét örökítettem meg, de nem voltam annak része. Kívülálló voltam mindig, a kis doboz eltávolított az emberektől. Évek után tudatosult bennem, hogy ezért hagytam abba – mondja a fényképész, miközben fehér pamutkesztyűt húz, és úgy rakja rendbe a fotókat. Aztán kikísér, és elárulja, hogy hetvenen felül is erős, vidám lehet valaki, ha van egy jó asszony az oldalán, és megőrzi optimizmusát. Kondorék szeretnek enni, de nem sok zsírt, cukrot használnak, a veteményesben pedig sok zöldséget megtermelnek. Kirándulnak, közösségi életet élnek. Gondozzák a ház környékét. Az ablakokban már belül telelnek a muskátlik, a sufni homlokzata pedig valóságos kis falumúzeum. Kenyérdagasztó teknő, fagereblye és más régi szerszámok díszítik. Minden, ami az övék lett. A házzal és azzal a bizonyos mindent eldöntő, gyönyörű panorámával együtt.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!