Finnyás halak és az emberek

– Tavaly megjelent önéletrajzi könyvében a lelke mélyére hatolva osztja meg vívódásait, legbelsőbb élményeit az olvasóval. A mai felszínes, elbulvárosodott világban, ahol az érdekek dominálnak, nem tudom, érdemes-e őszintén kitárulkoznia egy neves színművésznek. 

– Valóban, igaza van, de hát a mi feladatunk az, hogy lehatoljunk a hajszálgyökerekig. Minket erre neveltek, ugye. Sajnos a mai világban az érték nem szólal meg. Néha elnézem a televízióban, hogy a nagy emberek milyen ritkán szólalnak meg. Aztán akik látják őket, azt mondják, miért nem ez a miniszter, hiszen érti és tudja a dolgát, van hozzá humanitása... Ez utóbbi rendkívül fontos, én a humán embereket szeretem.

Egy példával illusztrálom ezt: Van egy tavam, egy három méter mély, száz négyzetméteres tó, hat-nyolc kilós, színes ázsiai pontyok vannak benne meg ezeknek az ivadékai, gyerekei, unokái. Minden reggel táppal etetem őket, ami úszik a vízen, hogy ha már ott vagyok, lássam őket. Megismernek engem, olyannyira, hogy ha én megyek, följönnek minden gátlás nélkül, ott vannak és eszik a kaját. Ha meg jönnek a pestiek – úgy hívom őket, hogy a pestiek –, ha éhen hal az a hal, akkor sem jön föl a nagy. A tudatlan, ártatlan kicsi meg felúszik és elcsipkedi a tápot. 

– Halak és emberek párhuzama? 

– Igen. Az emberekkel is ez van. Mentek ki a tudósok, professzorok átvenni a Kossuthdíjat az igazi, régi fényes ruhában. Ők képviselik az igazi értéket. Ilyen tudós a mi szakmánkban is az az egy-két színész és rendező talán, az ember az ujjain össze tudja őket számolni, akinek van összehasonlítási alapja.

A fiatalokat azért sajnálom, mert zavarban vannak, nem tudják, hogy mi a jó. Mert akitől kapják a munkát, a pénzt, annak is meg akarnak felelni, pedig tudják, hogy amit csinálniuk kell, az nem helyes. Volt olyan, akivel együtt felvételiztünk a főiskolára, és a másodikig nem jutott el négy év alatt, és most igazgató, meg benne van kuratóriumokban, mivel nem volt munkája, a színházcsinálással kezdett foglalkozni. Ők az avantgárdok meg isten tudja mik...

A mai főiskolás ezektől kapja a munkát, akiknek már nincs összehasonlítási alapja: egy Othellót nem lehet „elavantgárdoskodni”, azt el kell játszani, ahhoz szív kell meg lélek meg tehetség. De amit ezek kitalálnak: élfény innenonnan, süllyedőből följön... Énnekem a színházról teljesen más az elképzelésem, mint itt nagyon sokaknak. 

– Említi könyvében a hovatartozás fontosságát. Ez a szakmára is igaz? Hiszen szabadúszó színész. 

– Vénségemre megengedhetem magamnak azt, hogy csak azzal foglalkozzam, ami jó, amit szeretek. Ezt a darabot is azért imádom, mert egy nagyon tiszta, őszinte darab, plusz egy remekül kiválogatott bandával játszom együtt. Ők is lehatolnak a hajszálgyökerekig, ahogy én. 

– A bátrak sem élnek örökké, de a gyávák sohasem élnek – olvasható honlapján a mottó. Ezek szerint az élet egy örökös bokszmeccs, ahol mindig talpra kell állni? 

– Az élet egy hosszú maratoni futás, ahol az a cél, a lényeg, hogy az ember milyen nyomot hagy maga után. Azt nem írhatja meg a lexikon, hogy benne volt az illető ilyen meg olyan show-ban, ahová persze engem meg sem hívnának... Viszont eljátszhattam a világirodalom javának nyolcvan- kilencven százalékát, nekem ez számít, ezt fel lehet jegyezni.

– Kivételes a kötődése a természethez. Honnan ered ez a nagy szerelem? 

– Tegnap is például vadászni voltam Egerben. Tényleg? – kérdik. Tizennyolc éves koromban jártam Pesten először, amikor számomra kevés, de rendkívül jelentős dolog történt. Én már kiskoromban hozzászoktam a hajnali keléshez, mert akár éjjel kettőkor is fölköltött apám, hogy addig menjünk aratni, amíg nem pereg a szem. Ezt a mai generációnak már el kell magyarázni, hogy mi az: nem pereg a szem. Ma már jön a kombájn, learat, és nem kell korán felkelni...

Reggel hasamra süt a nap, mert üveg a házam teteje, én terveztem... Megiszom a kávét. Na, erre a rosszra is Pesten szoktam rá, hogy benyomom a szuper gépen a gombot, aztán megfőzi helyettem a kávét... Szóval iszom, és megyek enni adni a kutyáimnak, a lovaimnak, a halaimnak. Amikor este, későn megyünk haza, akkor is mindig bemegyek a lovardába, ahol elmesélem az állatoknak, hogy hol voltam, hogy a pápaiaknak tetszett az előadás. Aki közel áll a lovakhoz, tudja, hogy a világon mindent megértenek. De ugyanúgy a halak is, bár kevesen hiszik el. Majd jönnek a pestiek, hogy megnézzék a produkciót, de nem jönnek fel a halaim. Megvan a véleményük az emberekről, ahogy nekem is. 

– A csendet, nyugalmat szerető, halakat etető embernek hogy jön az ötlet, hogy vízisíre szálljon? 

– Ha megáradt Mezőkeresztesen a patak, akkor ért derékig. Úszni sem tudtam benne. Feljöttem a főiskolára, az uszodában csak kutyaúszást produkálhattam. De hát voltak ott jó oktatók, és pár nap múlva úgy úsztam, hogy csak na. Mentem gyorsan kajakozni, mert a vizet nagyon szeretem. Nosztalgiáztam. Elmentem a Postásba evezni: ott voltak a motorcsónakosok, akik fölborogatták a kajakozókat. Na, mondom, előbb lesz motorcsónakom, mint autóm. Úgy is lett, a Legenda a vonaton bevételéből vettem egy fahajót, egy szárítókötelet, szóval egy motorcsónakot. Később kivittek Acapulcóba, Párizsba, Moszkvába filmfesztiválokra. Abba a világba, ahol pénzed van, nőd van, tiéd a világ.

Én, aki a nulláról indultam, láttam, hogy ne igyál, ne kábítószerezz, mint egy-két fajtámbeli, aki nem bírta ezt a gyűrődést. Nekem ugyanolyannak kellett maradnom. Ám szenvedély nélkül én sem úsztam meg: megláttam a vízisít. Elmentem asztaloshoz, megmondtam, hogy mekkora szerkentyűt csináljunk... Ma nekem van a leggyorsabb motorcsónakom, százhatvan lovas. Kiszáll a vízből. Régen nem így vízisíeltünk: ráült az ember a stégre, vagy ment, amíg ki nem fogyott a benzin... Emlékezetes, gyönyörű kor volt, jó volt élni, mert az emberek szeme csillogott, most meg könnyek vannak benne, ráncok szegélyezik. 

– A nagyobbik lánya, Tekla nemzetközi vízisíbíró. Ön fertőzte fertőzte meg őt is a sport szeretetével? 

– Hát persze... A Parlament előtt, a Dunán volt vízisíbemutató, és minket kértek meg a bandámmal, hogy szerepeljünk. Gúlákat csináltunk, és a kislányom hétéves korában ott állt az egyik tetején. Akkor szeretett bele ebbe a sportba, most már valóságos vízi őrült. Kaliforniától Írországig bejárja a világot, ahogy a kisebbik is. Modell, megy ki fotózni Los Angelesbe. Van egy heterogén bandám nemre, vallásra, faji hovatartozásra és korra való tekintet nélkül. A lényeg, hogy szeressék, amit én, és őrültek legyenek.

Persze hiányoznak a lányaim, rajtuk kell tartanom a szemem. Felhívom őket, és mondják, hogy „apa”. Abban az egy szóban minden benne van: tudom, hogy megbüntették, hogy karambolozott, hogy jókedve van, feldobott vagy valami baj van... Ebből az egy szóból. 

– Mikor jut mindenre ideje? Pesten, Sopronban játszik, rengeteget utazik, a hobbijainak hódol...
 
– Épp most mondtam Őze Áronnak, hogy Szilvásváradon süldőt lőttem, ahol meghívtak az étterembe egy csodálatos pisztrángra. Ott pisztrángkirály vagyok.

Tudtam, hogy reggel már fél nyolckor Tatán kell lennem, hogy lőjek pár fácánt, majd természetesen rohantam a lakásomba és átöltöztem. Aztán hoztak, itt vagyok Pápán. Holnap Sopronban játszunk. Két végén kell égetni a gyertyát, csak így érdemes élni.