Gasner János szívhúrjai a Vár uccában

Ez az alaptézis. Ezért született meg a Vár Ucca Tizenhét negyedévkönyvek és a Vár Ucca Tizenhét könyvek sorozata, majd később a Vár Ucca Műhely. Ami ugye egy folyóirat a folytatás és a megújulás jegyében. Kortársaknak és a jövő nemzedékének. Többek között a múltról is, hazabeszélésként a régióban élőknek. Úgy, hogy a lap a régió fiatal irodalmár-kritikus nemzedékének fórumává vált. És nagyon közép-európaivá. Valamint teljes európaivá és világszintűvé, tekintve például az Allen Ginsberg- vagy éppen Charles Bukowski-fordításokat. Ugyanakkor beszámolókat olvashattunk a XIX. század végi fürdőéletről vagy éppen Gadányi Jenő festőművész Budapest ostromakor átvészelt megpróbáltatásairól ugyanúgy, mint Margaret Atwood (A szolgálólány meséje, manapság a televíziós sorozatnak köszönhetően oly népszerű szerzője) regényrészletéről.

A Vár Ucca Műhely folyóirat tehát egyszerre városi, megyei és „világi”, ami talán a legjobb konstelláció. És még az is, hogy a lap komoly hangsúlyt fektet az úgynevezett rockirodalom és az ebből kihajtó és egyben sarjadó irányzatok és szubkultúrák megismertetésére. Köszönhető ez elsősorban Fenyvesi Ottó főszerkesztőnek, aki ikonikus figurája a vajdasági művészeti életnek, az újvidéki rádiózásnak ugyanúgy, mint a „jugó” polgárháború előli menekülésnek, amikor a magyar srácokat vitték válogatás nélkül a jugoszláv néphadseregbe ölni és nem ölelni, a budapesti emigránsoknak és a megyében letelepülteknek. Fenyvesi Ottó versei, prózája, fordításai, kollázsai a magyar művészet legszebb lapjaira kívánkoztak és oda is érkeztek. Szerkesztő még Kilián László, ha művészet, hát ő is Veszprém, mindörökké. Mindez csupán azért, mert megjelent a Vár Ucca Műhely 64. száma. Benne például Can Togay, Iancu Laura és Ion Pop verseivel (utóbbi szép példa arra, hogy a párbeszéd és a sorsközösség nem feltétlenül egy ploiesti-i futballstadionban, egy Románia–Málta-mérkőzésen manifesztálódik csupán, hanem emberszabású, érző lények között is).

Ámde ebben a számban számomra mégis Triceps írása volt a leginkább szívbe markoló. Még egy exjugó, persze ez sem véletlen. A téma Gasner János, aki az egyik legkiválóbb gitáros (Európa Kiadó, Sziámi és felmérhetetlen mennyiségű alkalmi formáció), akit valaha ismerhettem és akivel volt alkalmam valaha játszani és beszélgetni. Órákon és éjszakákon át. A Csöndes gitáros (Gasner János szívhúrjai) című írás olyan intenzitással adja vissza és oda egy igazi nehéz (tehát könnyen belélegezhető) ember képét, ami egyszerre megkönnyíti és megnehezíti a befogadást.

Ürmös Attila ezt írja A semmittevés filozófiája című könyvében Gasról, és ehhez nincs is igazán mit hozzátenni: képzeljetek el egy hatalmas truppot, zenészekkel, színészekkel, írókkal, festőkkel. Járják a világot, és közben felvidítják, elgondolkodtatják az embereket. A művészet karavánja ez. Éjszakánként történeteket mesélnek a tábortűz körül, csillagos ég alatt alszanak, és ha eljön a reggel, továbbvándorolnak… Amikor faluba vagy városba érnek, megmutatják az embereknek mindazt, ami az életükből hiányzik. Távlatokat, titkos ismereteket, rejtett érzelmeket kínálnak. Ahol megjelennek, ott szórakoztatnak és lelkeket gyógyítanak. Sajnos a karaván eltéved. Nem látja a sivatag határát. Tűző napon aszalódik, hideg éjszakákon fagyoskodik. A készletek fogytán, és mindenütt csak délibáb…

Legfeljebb csak annyit, hogy Manu Chao ebből a gondolatból lett méltán világhírű. Nekünk meg volt egy Gasner Jánosunk.