Gyermekorvos voltam Líbiában

Bár a jelenség folyamatos volt, az afrikai földrész vállalkozó szellemű lakói újra meg újra elindultak, hogy a világ boldogabbik felén, például Európában próbáljanak szerencsét. Akadtak azonban olyan hazánkfiai is, akik épp ezen országok egyikébe települtek ki egykor, családjukkal együtt. Ilyen volt Cselényi Gabriella gyermekorvos is, aki 1986-tól három éven keresztül praktizált Líbiában. Ott szerzett tapasztalatit osztotta meg velünk.

Cselényi Gabriella gyermekorvos Fotó: Pesthy Márton

A gyereknyelv egyetemes; aki pillanatokon belül barátságba tud keveredni az aprócska pácienssel, még könnyes mosolyt is kaphat a kötelező védőoltás után. Cselényi Gabriella a legkisebbekkel is jóban van. Egy gyerek mind az öt kontinensen ugyanazt várja az élettől: családi hátteret, szeretetet, anyagi biztonságot. Érthető, ha egy Európában, Magyarországon végzett orvos kíváncsi arra, hogy az ittenitől eltérő civilizációkban milyen a gyerekek helyzete. Ez volt az az ok, amiért Gabriella férjével együtt jelentkezett az Egészségügyi Minisztérium pályázatára - egészségügyi szakértőket kerestek külföldi országokba, főleg francia és angol nyelvterületre. Mivel Líbiában, Tripoli mellett kevéssel azelőtt épült a magyar kórház, ahova szintén lehetett jelentkezni, oda adták be a kérelmet.

Akkoriban, majd' harminc évvel ezelőtt Líbiával többféle magyar kapcsolat is létezett; lakásokat, intézményeket épített a veszprémi VÁÉV, Székesfehérvárról is dolgoztak ott vállalkozások, barátságos környezetre számítottak. Mire többévnyi várakozás után kiért a család a két gyerekkel meg a nagymamával, a magyar kórház igencsak vegyessé vált. Szülészet, nőgyógyászat, gyermekgyógyászat, műveseállomás várta a szakembereket, magyar orvosokat, ápolónőket is. Hogy miért indult útnak valaki egy ismeretlen országba, kultúrába? A válasz röviden összefoglalható.

- Volt egy kolléganőm, aki már ott dolgozott, és mesélt nekünk a líbiai viszonyokról. Mi is kíváncsiak voltunk, szerettünk volna világot látni, elősegíteni a gyerekek nyelvtanulását, és azt sem hagynám ki, hogy a külföldi munkát jól fizették - indokol Gabi doktornő, míg a váróban a délutáni rendelésre gyülekeznek szüleikkel a gyerekek.

Az édesanya a két gyerekkel teveháton a sivatagban

Milyen is volt Kadhafi ezredes Líbiája? Az ország az olajból élt, lakói nem törték össze magukat a munka frontján, viszont meg tudták fizetni a helyettük is dolgozó külföldieket, akiket cserébe szinte semmibe vettek; a szomszédból átszökdöső csádiakat, náluk is kevésbé becsülték meg a fehéreket. Pedig a különböző szinteken nagyon sok vendégmunkást foglalkoztattak; koreai munkásokat, filippino nővéreket. Arab orvosok is munkába álltak már, az El- Fatah nevet viselő egyetemen akkor kezdődött az orvosképzés. Az arab dzsamahéria (államfilozófia) azt hirdette: aki tájékozódni akar, az tanuljon meg arabul. Ugyanakkor Kadhafi nem hagyta magára a bennszülötteket, akiknek, bár nem dolgoztak, joguk volt létfenntartásuk biztosításához. Magától értetődően járt az ellátás, nem kellett hozzá befolyásos rokon.

Volt egy magyar szervezet, amely szakembereket közvetített a fejlődő országokba, onnan viszont tanulni vágyó fiatalokat toborzott Magyarországra - így jött létre az egyensúly. Cselényi Gabriella férjével együtt részt vett a felkészítő tanfolyamon, és egyszer csak, 1986-ban, megérkeztek a tripoli repülőtérre.

- Csak én a két gyerekkel, mert a férjem és anyukám hajóval előre indult. A repülőtér gyönyörű volt a június végi kánikulában, ami akkor terített le bennünket igazán, amikor kiléptünk a légkondicionált utastérből. A fővárostól nem messze, egy tengerparti kisvárosban, Tajourában várt bennünket a kórház egy kertben. Óriási volt a hőingadozás, életemben nem fáztam még úgy, mint Líbiában - emlékszik a doktornő. - Tél ugyan nem volt, de ha esett, akkor napokig, nulla fokra lehűlt a hőmérséklet, ha meg kisütött a nap, nyoma sem volt semminek. Hol a csatornázatlan utcákon hömpölygő víz keserítette az életünket, hol a homok ette az autót. Ezek a civil körülmények, de a szakmában is sok mindent meg kellett tanulni. Az egy teljesen más világ. Például ciszternák voltak a házaknál, meg a kórháznál is, amelyeket állandóan fertőtleníteni kellett, hiszen onnan kaptuk az ivóvizet. Nagyon mások voltak a higiénés viszonyok, a térség nem csak a mohamedán naptár szerint volt lemaradva ötszáz évvel. Meg kellett tanulni a játékszabályokat, kicsiknek és felnőtteknek is, de aki képes volt rá, az viszonylagos biztonságban érezhette magát. Azért viszonylagos, mert előfordult, hogy egy kisgyereket a kórház parkjában csípett meg egy skorpió, és nekünk felkészülten kellett várnunk az ilyen eseményeket. Védőoltás nem volt, viszont rengeteg, még nem látott fertőző betegség igen, mert például teve-ürülékkel kezelték a köldökcsonkot, forralatlan, tehát fertőző vízzel készítették a tápszert. Nagyon sok gyerek meghalt azért, mert a nagy melegben egyszerűn kiszáradt, vagy mert az újszülötteket "megvarázsolták", azaz jeleket égettek a bőrükre. A novembertől áprilisig terjedő esős évszakban is nagy volt a halandóság, mert a kunyhókból az ágy is hiányzott, az éjjeli nulla fokban is a földre terített gyékényen aludtak a gyerekek, akik nem úgy számítottak a szüleiknek, mint Európában. - Allah adta, Allah elvette - ennyi volt a szülők reakciója. A gyerekek egyébként gyönyörűek voltak, nemegyszer négyszázat is megvizsgáltunk egy nap
- emlékszik a doktornő.

A líbiai kiküldetést egy napig sem bánták meg - szól az összegzés -, hiszen európai szemmel és előképzettséggel hihetetlen tapasztalatokat szereztek, szinte újra kellett tanulni a szakmát, és a gyerekek angol iskolába járhattak a többi nemzet gyerekeivel együtt, a felnőttek viszont megismerhették, milyen a muszlim világ. Más világ, más nép, más gondolkodás. Régen volt, de még ma is előjönnek az arab szavak - gondolkodik el Gabi doktornő.