Hogy magyarok maradhassanak

A híradások ugyanis ezekről nemigen szólnak. Kicsit arra emlékeztet a szituáció, mint amikor az Amazonas menti őserdőkben kihal egy aprócska indián törzs. Senkinek nem tűnik fel, hiszen az emberek többsége azt sem tudta, hogy létezett...

Minderről a beleznai kötődésű fiatal antropológus szakember, Bódi Viktória mesélt, aki igazi missziót végez: a nyelvi-kulturális megmaradáshoz segíti hozzá a szórványban élő magyarságot.

- Az életem része a hagyományos népi kultúra megőrzése és ápolása, ami talán abból fakad, hogy magam is egy beleznai, tősgyökeres földmíves paraszti családból származom – bocsátotta előre a 31 esztendős Bódi Viktória. – Én ezt nem szégyellem, sőt, kifejezetten büszke vagyok rá. Általános iskolai tanulmányaimat itt, Beleznán végeztem, majd a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium után két diplomát is szereztem. Az elsőt az ELTE Bölcsészettudományi Karán esztétika szakon, a másodikat pedig a Miskolci Egyetemen, ahol vizuális és alkalmazott antropológia szakon végeztem. Igazából az utóbbi szól arról, amit most is csinálok: a közösségfejlesztésről, a csoportdinamikáról, a társadalmi marketingről, vagyis a kulturális érdekképviseletről. Ezzel a végzettséggel tulajdonképpen sokféle társadalmi munkát lehet végezni – én az egyetem után egy évet még itthon töltöttem, franciát tanultam, s közben megismerkedtem a magyar állam által finanszírozott Kőrösi Csoma Sándor Programmal. Ennek keretében egy ösztöndíjast látogathattam meg, és egy teljes hónapig Dél-Afrikában dolgoztam a Dél-Afrikai Köztársaságban élő magyarok körében, Johannesburgban, Fokvárosban, Durbanben.

- Az itteni tapasztalatokon felbuzdulva jelentkeztem ösztöndíjasnak a szintén az állam által működtetett Petőfi Sándor Programba. Ez a Kőrösi Csoma Sándor Programhoz hasonlóan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segíti. A Petőfi Sándor Program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. Az ösztöndíjasok feladata az, hogy ezen országok magyarlakta területein a magyar szervezetek, egyházak, oktatási intézmények munkáját segítsék. Először, 2015-16-ban az erdélyi Szászrégenbe kerültem, ahol a református egyház és a Diakónia Alapítvány égisze alatt gyermek- és kézműves foglalkozásokat, tudományos és hagyományőrző előadásokat tartottam, illetve táncházakat szerveztem a városi magyar közösség számára. Emellett az irodai munkában is segédkeztem. 2016-17-ben pedig a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Csángómagyar Oktatási Programjában vettem részt tanítóként a moldvai Pusztinán. Munkám során nagyjából 100 iskolás gyermeket tanítottam játékos formában, az élménypedagógiát segítségül hívva a tanórák után. Most pedig a horvátországi, vukovári magyarság körében tevékenykedem a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége berkeiben – hasonló szerepkörben, mint anno Szászrégenben.

Viktória elárulta: a legmélyebb benyomást a moldvai csángók tették rá kultúrájuk egyszerűségével, népi gazdagságával. Hálát ad Istennek azért, hogy Erdélyben és Moldvában is az ottani szórványmagyar közösség teljes jogú tagjaként élhetett egy évig, s ez alatt rengeteg életbölcsességet, segítőkészséget és türelmet tanult tőlük.

- Székelyföld Kovászna, Maros és Brassó megyéből áll, s az a szórvány, ahol én dolgoztam, Maros megye északi részén, az úgynevezett Mezőségen található – folytatta. – A szórvány alatt azt értem, hogy itt egy magyar falura három román jut, de már a magyar faluban is kevés magyar él. Ez a vidék valójában az asszimiláció határvonala. Olyannyira, hogy az itteni magyarok már románnak tekintik magukat, a gyerekeket román iskolába járatják, nincs is magyar oktatási intézmény. Moldvában pedig a csángó falvakban, ha a pap magyar is, a szentmiséket kötelezően román nyelven kell tartania. Én úgy látom, még ma is van asszimilációs törekvés a román állam részéről, nem is akármilyen fokú. Ezt jelzi számomra például, hogy a Kárpátokon túli magyar ajkú településeken nincs vízvezeték-hálózat és normális út – az aszfaltcsík a magyar falvak határáig jut csak el vagy addig sem… Miközben például Bákó megyében minden román faluban aszfaltos út és ivóvíz is van.

Ahogy a fiatal, ambiciózus szakember fogalmazott: a románok meg vannak győződve (és a médiumokon keresztül győzve is) arról, hogy a moldvai csángók eredendően románok, csak el lettek magyarosítva…

- A Mezőség minden szempontból nagyon szegény – tette hozzá. – Ez abból is adódik, hogy Székelyföld és a Partium határán fekszik, Kolozsvár és Marosvásárhely között, ez valójában egy üres térség. A mezőgazdaság igen gyenge, mert rosszak a földek, jobbára csak kukoricát termelnek, de az is alacsony marad és apró csöveket hoz… Egy-egy család 6-8 gyereket nevel, mert errefelé ez a tradíció. A magyarok itt a létminimum alatt élnek, s kicsik és nagyok egyaránt betegesek, elképesztő a nyomor. A gyerekek közül rengetegen küzdenek bolhával, fejtetűvel, ezért sokuknak megváltás, ha bekerülnek a magyar oktatásba, mert egy ilyen, úgynevezett magyar házban tisztán tartják őket és rendszeresen kapnak enni is. Sajnos ez utóbbi sem mondható el az otthoni körülményeikről. Ugyanis ezek a családok általában teheneket tartanak, így az egyetlen, mindennap gyorsan és viszonylag egyszerűen hozzáférhető táplálékforrás a tej és a kenyér. Hozzáteszem, ez azokban a falvakban nemcsak a magyar, hanem a román gyerekek esetében is jellemző. Hogy ez miért nem jut el a külvilághoz? Mert abban a romantikus Erdély-kép él, az utazási irodák is ehhez ragaszkodnak. Az Erdélybe látogató magyar turisták ugyanis arra kíváncsiak, hogy milyen szép minden, és a szórványlét valódi arcát mutató kis falvak mellett úgy elmennek, hogy észre sem veszik azokat. Pedig sajnos a mélyszegénység nemcsak ezt a vidéket érinti, hanem jelen van egész Erdélyben: Déván, Nagyszeben térségében, Gyulafehérváron, Válaszúton és így tovább. A kis szilágysági, mezőségi vagy moldvai falvakban bizony, ahol a kisebbségben élő magyarságot elnyomták és ma is elnyomják, a létükért küzdenek a trianoni tragédia miatt ott rekedt testvéreink. Hogy mekkora a baj, azt az is jelzi: több mint 30, hozzám hasonló Petőfi-ösztöndíjas tevékenykedik Románia-szerte.

Viktória azt is elmondta: borzasztóan nehéz egy, az iskolai képzésbe bekerülő kisgyermeket megtanítani például arra, hogyan fogja a ceruzát. Ugyanis nincs előkészítés, ezért a finommotoros mozgások fejletlenek.

- Ezért fektetünk nagy hangsúlyt a táncházakra, a közös éneklésre, népi gyermekjátékokra, mert úgy gondoljuk, hogy a nyelvet, a szóbeliséget megtartani leginkább így lehet – jelentette ki. – Nem javítjuk ki őket, ha a saját nyelvi változatokat használják: a csángók például a magázás régi formájával, a „kend”-ezéssel élnek, s a teljes hasonulást sem ismerik, nem azt mondják, hogy székkel, hanem hogy székvel. De ez így van jól, és így is kell megőrizni az utókornak...

A RÉGI NYELV

Moldva a Keleti-Kárpátok túloldalán terül el. Egykor honfoglaló őseink Etelköz nevű területének nyugati része volt. Némely kutató szerint már a honfoglalás idejéből maradtak itt magyarok. Később, a középkor folyamán is érkeztek magyar, elsősorban székely betelepülők a területre. Ma körülbelül 250 ezer katolikus él ott, ők a magyarok, székelyek leszármazottai. Az elrománosítás ellenére még 60-80 000 ember beszéli a sajátos, a csángókra jellemző archaikus magyar nyelvet.