Hétvége

2011.09.24. 08:00

Kétszer adott életet a fiának

Annyit olvasok az önkéntességről, mondják, milyen fontos. Mi a fiammal két éve rendbe tettük itt a parkot, azóta is gondozzuk. Tavaly 23 ezer forintos vízdíjat fizettünk, mert a második emeletről hordtuk le a locsolóvizet. De csináljuk, mert a fiam nagyon büszke rá.

Horváth Éva

- Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon - mondja az Anya, amikor leülünk beszélgetni. Felületesen ismerjük egymást néhány éve, több közös programon vettünk már részt együtt. A társaságban nagyjából tudják, hogy a Fiút baleset érte, s emiatt időnként furcsán viselkedik, de mindenki elfogadja őt olyannak, amilyenné egy súlyos baleset tette. Tisztelettel veszik körül az Anyát, aki nem csak egyszer adott életet a Fiúnak, akiről lemondtak az orvosok is.
 
- A keserűségemet nem akarom közhírré tenni - jegyzi meg az Anya-, de várakozó tekintetemet látva, no meg azért is, mert jólesik beszélni a múltról meg a jelen mindennapjairól, amikor a legapróbb dolog is örömöt ad, emlékeket idéz sorba.

Manapság sokaktól hallani, milyen szegényen éltek, milyen sanyarú gyermekkoruk volt, ami akkoriban nem számított különlegességnek, mert senki nem dúskált a javakban, de a tisztesség, a munka becsülete, a környezet rendben tartása természetes magatartásnak számított a szűkösebb körülmények között is.

Az Anya nem az utólag magát sajnáltatók közé tartozik: édesanyját egyéves korában vesztette el, a nagyszülők vették magukhoz meglévő nyolc gyerekük mellé. Ahogy felnőtt, szabadulni akart a legkisebbet gúzsba kötni akaró házból, ahol a nagyszülők arra számítottak, ő marad ott, gondoskodni róluk. Nem így történt, mert egy vonatút alkalmával megismerkedett gyermekei apjával, akiről nem sokkal később kiderült, inkább a szabadság vonzza.

Mégis éltek egymás mellett,  három fiukkal, akik közül az A.-t, az egyébként úszásban, atlétikában is sikeres fiút 14 éves korában elütötte egy taxis. (Az Anya életének másik tragédiája később következett be, amikor már 29 éves, sikeres másik fia külföldön  baleset áldozata lett). A 14 éves már a nyolcadikos ballagáson sem tudott részt venni. Kómában feküdt a kórházban.

Ettől fogva új élet kezdődött a családban. A testvérek azt kérdezték az Anyától: ugye nem adod intézetbe? A budapesti kórházban ugyanis azt a tanácsot adták, hogy a súlyos koponyasérülések és az emiatt fellépő epilepszia, a magatehetetlenség miatt legjobb, ha intézetbe helyezteti  az alig több mint 15 éves Fiút. Ezt a testvérek sem akarták, így hazajöttek együtt.

A beszéd- és mozgásképtelen kamaszt állandóan ápolni, felügyelni kellett. Harminc kilóra fogyott, de egyetlen felfekvés nem volt a testén  köszönhetően a gondos ápolásnak, amiből testvérei is részt vállaltak. Egy év is eltelt, amikor először megszólalt. Annyit mondott: anyu. Kívülállóként is beleborzong az ember, mekkora örömöt okozhatott ez az édesanyának, s milyen reményt ébresztett benne. Az orvosi véleménytől nem tudta elszakítani gondolatait, de meggyőződése és elhatározása volt: amennyire lehet, rendbe hozza a fiát.

Mindenhol voltak, akik erőt adtak, segítettek. Budapesten egy rendőrtől kért segítséget, belőle lett az "unokatestvér", aki ilyen minőségében látogatta családjával a Fiút a kórházban, amikor anyja nem tudott ott lenni. Aztán ott volt a Fiú egykori iskolája. Amikor már képes volt tolókocsi nélkül közlekedni, hozzájárultak, hogy a diákokkal együtt menjen az uszodába.

Az addig nehezen mozgó Fiú visszatalált a régi mozdulatokhoz, s mint természetes közegében, úszott a vízben. Nem szólva az Anya munkahelyéről: az egy év táppénz után visszavették, sőt egy idő után a Fiúnak is biztosítottak betanított munkát, s felügyeletet is, mert helyfelismerése nem javult. E munka révén hétévnyi munkaviszonyt tudott összegyűjteni, a gyárat azonban felszámolták.

Azóta próbálkoztak már az értelmi fogyatékosok nappali otthonával (a Fiú nem fogyatékkal született), egy csökkent munkaképességűeket foglalkoztató céggel, de sikertelenül. Hol a fogadtatás, hol a környezet nem volt megfelelő számára. Így hetente kétszer idősek otthonába megy a Fiú, háromszor utaznak fürdőbe, ahol a víz és a masszázs nagyon jót tesz. Időnként Pécsett konferenciákon foglalkoznak a Fiúval, s ajánlanak újabb gyógymódot. Közben itthon is élik életüket: kettejük nyugdíja egy embernek is kevés a megélhetéshez. Ők azonban minden lehetőséget megragadnak együtt.

A Fiú fekszik a lakás legnagyobb szobájában, hol elbóbiskol, hol a televízió képernyőjére figyel. Az Anya az erkélyen díszlő virágokat mutatja, majd megjegyzi: menjünk le a parkba, nézzük meg, mit végeztek. A fiú erre nagyot mosolyogva mondja: a park.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!