Hétvége

2017.04.05. 16:59

Levél a frontról avagy az egész osztály némasága egy kép láttán

Iskolánkban, a pápai bencés gimnáziumban 1948-as államosítása után óraadóként A. Tóth Sándor tanár úr tanította a rajz és művészettörténet tárgyat.

Márkus Zoltán

Mint a törzshelyén, a református kollégiumban, mi is hamar megkedveltük őt. Ennek külsőleges, egyben látványos oka tanár úr megjelenésében rejlett. Háborús éveket követően nem a legdrágább, de mindig csinos és vasalt öltözékekben állt elénk. Értékes tapasztalataival, széles látókörével, szemléletes előadásmódjával és különleges orgánumával szinte elbűvölt bennünket. Egyszer a firenzei Uffizi Képtár Leonardo da Vinci: Három királyok imádása c. képpel példálózott, máskor a prágai Nemzeti Galériában, máskor a szentpétervári Ermitázsban látottakkal.

Azt nem tudhattuk, hogy milyen tanmenet szerint kellett haladnia, de arra jól emlékszem, hogy egyik órán francia, a másikon flamand, a harmadikon olasz vagy éppen orosz műcsarnoki élményeiről beszélt lenyűgöző módon. Ezáltal Michelangelo, Tiziano vagy Leonardo művei oly közelségbe kerültek hozzánk, a Pápán vagy a város környékén nevelkedő – növekedő fiatalokhoz, hogy egész életünk során emlékezünk rájuk. Ezt a hatást akkor is elérte velünk a tanár úr, ha nem eredeti élményt osztott meg velünk, hanem diafilmest.

Egyik órán kissé besötétítettek. Tanár úr a máskor matek és kémia képletekkel traktált táblára rávetítette az írásom címéül emelt orosz-szovjet festőművészi alkotást. Néztük a képet, és kissé megdöbbentünk.  A. Tóth Sándor egy ideig nem szólt egy szót sem. Valószínű, hogy a mi spontán reakciónkra volt kíváncsi. Az osztály azonban néma maradt. A frontról küldött lapocskát átvette a feleség. Olvasni kezdte. A nyílászárók résein odatűz a nap, odanéz, felnéz a kisgyerek, ezt teszi a kutya is. Kitüntető örömpercek a fájdalmas háttérben, tájékozatlanság és szomorúság hosszú hónapjai, évei után.

Amikor már eszmélni kezdtünk, akkor se szólt egyikünk se. Túl közel voltunk még a vetített kép által elénk tárt valósághoz, a hat éven át dúló háborúhoz. A harcoknak ugyan már néhány éve vége szakadt, de a borzalmak nem csillapultak. A mi családunkba például hazaérkezett az egyik báty, igaz, kilenc halálos betegséggel, de a másikról még mit se tudtunk. Csak vártuk, vártuk, miként ez az orosz asszony a levelet, s majd a férjét.

Mások is vártak! Nem egyszer seregnyi asszony és hajadon sietett a levélhordó elé. Majd ajkak zárultak, szívek szakadtak meg, amikor a postás már messziről kézlegyintéssel intett, hogy nincsen levél. Hogy senkinek sem jött senkitől se, semmitmondó, ellenőrzött üzenet se... De talán majd legközelebb!

Nem tudom, hogy A. Tóth Sándor tanár úrnak erre az órájára mit írt elő a tanmenet. Mondjuk, a nemzeti tanterv. Lehet, hogy ez avantgárdról, posztmodern stílusirányzatról, expresszionizmusról, más izmusról, legaktuálisabban talán a szocialista realizmusról kellett volna értekeznie, de vezérelvét már kezdettől fogva a szívünkbe véste, mármint, hogy nincs ilyen meg olyan művészet, csak jó meg rossz művek vannak. Azon az éven, és azon a napon mi Laktyionov művét jó munkának találtuk. Mivel azonban Goya, Caravaggio meg Van Gogh után mégiscsak különlegesnek láttuk a táblára vetítettet, A. Tóth Sándor tanár úr tömören megfogalmazta, hogy ő miért tartja értékesnek az orosz-szovjet művész Levél a frontról című képét.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!