Lovassys diákként ítélték halálra a vörösberényi fiút

A második világháború után az emberek békét és demokráciát vártak, ehelyett 1948-tól a kommunisták megkezdték a diktatúra kiépítését. Hatvári Hugó Jenő Vörösberényben nőtt fel, ahol szemtanúja volt a kuláküldözésnek, amely politikai szemléletére is kihatással volt. A Lovassy László Gimnáziumba járt, ahol a koreai háború 1950-es kitörésekor több diáktársával szervezkedni kezdtek.

- Azt gondoltuk, az összetűzés világszerte háborúkba torkollik, és ettől reméltük Magyarország felszabadulását is – mondja.

A csoport egyik tagja azonban elárulta a többieket: két év megfigyelés után 1952 októberében tartóztatta le a veszprémi Államvédelmi Hatóság az akkor utolsó éves gimnazista Hatvári Hugó Jenőt és öt társát, akiket államrend elleni összeesküvéssel vádoltak. A fiatalokat Budapestre szállították. Politikai foglyokként az ÁVH Fő utcai fogdájába kerültek, ahol fizikailag és lelkileg kizsigerelő kihallgatásokon estek át. – Több hét után a nyomozó elé vittek, azonban nem a saját, hanem egyik társam, a szintén balatonalmádi Ungár József vallomását akarták aláíratni velem. Amikor jeleztem, nem írom alá, annyira megvertek, hogy hetekig lábra sem tudtam állni – idézi fel. A saját vallomását – és mint később kiderült, a halálos ítéletét – végül több nap után, megalázó körülmények között – négykézláb, nyakán szíjjal – írta alá. A börtönben töltött időt verések, éheztetés és különböző megaláztatások kísérték.

1953 februárjában a csoport tagjai közül négy fiatalt kötél általi halálra, két diákot 12 és 15 év börtönbüntetésre ítélték első fokon, a két hónappal későbbi másodfokú bíróság jóváhagyta az ítéleteket.

- A siralomházban pattanásig feszültek voltak az idegeink, minden kulcszörrenésre és a folyosón visszhangzó lépésre összeszorult a gyomrunk. Bármikor jöhettek értünk, hogy végrehajtsák az ítéletet. Az egyik nyári délután kinyílt a cellánk ajtaja, engem szólítottak. Az ávós parancsnok hivatott: azt ajánlották, ha információkkal segítem őket, szabadon távozhatok. Bár az életösztön erősen dolgozott bennem, ezt megtagadtam – emlékszik vissza.

A politikai helyzet azonban Sztálin halála után kezdett lassanként enyhülni, több ítéletet felülvizsgáltak, Hatvári Hugó Jenő és egy másik halálra ítélt társa büntetését életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. A következő években hol a Fő utcai börtönben, hol a váci fegyházban raboskodott, a borzasztó körülmények és ellá-tás mellett rendkívül lesoványodott, több hetet töltött kórházban.

A külvilág eseményeiről nem, vagy csak késve értesültek. – 1956 októberének végén az egyik nap nem vittek dolgozni minket, nem értettük, hogy miért. Az emberek annyira meg voltak félemlítve a diktatúrában, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy forradalom törhet ki – mondja Hatvári Hugó Jenő. Másnap már beszűrődött a börtön előtt a politikai foglyok szabadon bocsátását követelő tömeg hangja, az őrség tagjai pedig kokárdára cserélték a vörös csillagot a sapkájukon. – A helyzetet kihasználva úgy döntöttem, megkísérlem a szökést. Az emeletes ágyakhoz tartozó vaslétrával ütöttük ki az ajtó rekeszét. Miután ez sikerült, meglepetésünkre az őrség nem lépett közbe, így kinyitottuk a többi cella ajtaját is. – Soha nem felejtem el azt az eufóriát, amit átélhettem akkor. Pillanatok alatt megtelt rabokkal a folyosó, amely zengett a lelkesítő énekektől – idézi fel. A távozás után egyik társával, Kalános Lajossal átkompoztak a Duna jobb partjára, majd kalandos körülmények között, két nap alatt jutottak el a pilisi erdőn keresztül Pilisvörösvárra, ahol felkelőkhöz csatlakoztak, és a Széna térre mentek. Másnap egyenruhát és géppisztolyt kaptak, Hatvári Hugó Jenőt kinevezték egy csoport élére, amelynek Rákosi Mátyás budai villáját kellett őrizni, hogy a bűnözők ne rabolhassák ki. A forradalomban betöltött szerepéért később távollétében halálra ítélték. A szovjet csapatok november negyediki bevonulásakor parancsnokuk azt mondta nekik, a forradalom elbukott. Ennek ellenére csatlakoztak volna a Széna téren harcolókhoz, az utak lezárása miatt nem tudtak eljutni társaikhoz. Hatvári Hugó Jenő a szabadságharcban lábsérülést szenvedett, amikor bombatalálat érte a bástyát, ahol tartózkodtak, és egy kő a lábára esett.

A szabadságharc bukása miatt az ország elhagyása mellett döntött. Papírok nélkül indult útnak a fővárosból, először Pátyon lábadozott, majd forgalmistaként dolgozó ismerőse segítségével egy vasúti szerelvény poggyászkocsijában utazott Hegyeshalomra, ahonnan az éj leple alatt jutott ki Nickelsdorfba.

- Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, vagy sajnáljam, hogy átjutottam a határon. Magamtól soha nem hagytam volna el az országot, utólag azonban ez jó döntésnek bizonyult. Ha maradok, halálbüntetéssel sújtottak volna – idézi fel. Ausztriából Hollandiába került, ahol tornatanárként és igazságügyi pszichiáter mellett dolgozott.

A rendszerváltozáskor látogathatott haza először, itthon köztársasági érdemrendet kapott. Néhány évvel később a letelepedés mellett döntött, előbb Paloznakra, majd Vörösberénybe költözött, jelenleg azon a könyvön dolgozik, amelyben az ötvenes években és a forradalom alatt történteket dolgozza fel a saját szemszögéből. – Mindaz, amit tettünk, a szabad és független Magyarország megteremtését célozta, és ez akkor sem volt hiábavaló, ha a diktatúrát nem sikerült megdönteni, mondja búcsúzóul.

MÉLTÓNAK LENNI

Lehet-e még újat írni 1956-ról? Az elmúlt három évtizedben lassan mindent elmondtak az októberi forradalomról, a szabadságharcról, a magyar nép hőstetteiről, s a november 4-et követő megtorlásokról, a kádári rezsim gyilkosságairól, máig ható rombolásáról. Sokszor éppen azok beszéltek a legtöbbet ’56-ról, akik esetleg már a szabadságharc közben elárulták a forradalmat, vagy éppen a létező szocializmusban megtettek mindent, hogy még az emlékéről se lehessen beszélni. Akik ellenforradalomnak nevezték sokáig, ma a forradalom emlékhelyeinél vagy Nagy Imre sírjánál koszorúznak, s mondanak meghatott ünnepi szónoklatot. De ’56-ban éppen az a nagyszerű, hogy még ezt is elbírja. Sem az árulás, sem az évtizedes elhallgatás, sem a most megjátszott gyász nem koptatja fényét. Majdnem mindent tudunk és elbeszéltünk már arról a 13 napról, s így válik egyre bizonyosabbá: minden, ami ma van, akkor kezdődött, ott rakta le a magyar nép azokat a cölöpöket, amelyekre a rendszerváltozás utáni életünk alapul.

De annak a 13 napnak ennél is mélyebb jelentősége, hogy nem csupán a magyar, de az egyetemes történelemben is meghatározó napok ezek. 1956 nélkül talán később omlik össze a szocializmus Patyomkin-faluja, s még mélyebb válságba sodródtak volna az abban résztvevő országok. A XX. századi magyar történelemben ha van mire támaszkodnunk, akkor az leginkább az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc. Ahhoz érdemes magunkat mérni, és néha önvizsgálatot tartani: méltóak vagyunk-e arra, hogy 56 szellemi-politikai örököseinek tartsuk magunkat.

Néző László