Melyik az igazi Petőfi? Milyeneknek is kellene nekünk lenni?

Szüleink túl voltak a Rákosi-korszak szegénységének, kiszolgáltatottságának emlékén, készültek az első Trabant, Wartburg megvásárlására, többen már azt is fontolgatták, hogy vesznek egy színes tévét, aminek még éppen csak elindult a kísérleti adása.

Hozzánk, fiatalokhoz jelentős késéssel akkoriban érkeztek meg a részletesebb hírek az 1968-as és későbbi nyugati diáktüntetésekről. Főleg filmek, az Eper és vér, a Zabriskie Point, a Szelíd motorosok, a Ha és mások mutatták meg, hogy nem muszáj mindent úgy elfogadni, ahogy azt éppen kínálják. 

Egy ilyen helyzetben különös jelentősége volt 1973-ban Petőfi 150 éves születési évfordulójának, ami egyúttal a forradalom és szabadságharc kezdetének 125. évfordulója volt. Az akkori népszerű tévéműsor címével mondhatnám, hogy az egész ország együtt kereste Petőfit, saját viszonyát a forradalmakhoz és a szabadsághoz.

Nekünk, pápai diákoknak egy évvel korábban, 1972 nyarán elkezdődött mindez, mert az akkor Petőfi gimnáziumként működő református kollégiumban forgatták a Petőfi 73 című játékfilmet. Nyári szünet lévén, osztálytársaimmal éppen a téglagyárban dolgoztunk, amikor híre ment, hogy megjöttek a filmben szereplő pesti gimnazisták, köztük sok jó csajjal - mert persze, elsőként erről az oldalról fogott meg bennünket a dolog.

Később az is elterjedt, hogy napi 80 forintos bérrel statisztákat keresnek a tömegjelenetekhez. Ez legalább kétszer annyi lehetett, mint amit a csilletolásért kaptunk, így hűség ide, hűség oda, néhányan a több pénzt és a lányokat választottuk.

A forgatáson a rövid jelenetekből nem sok minden derült ki számunkra. Az egész inkább a pesti diákok miatt volt érdekes. Másképp beszéltek, másképp ejtették a hangokat, másképp viselkedtek. Mi is benne voltunk minden balhéban, de ők valahogy igazán szabadnak tűntek. Irigykedtünk is rájuk, amikor elterjedt, hogy éjjel megszállták a strandot. Állítólag részegen, félmeztelenül buliztak a lányok is. Hogy igaz volt-e, azóta sem tudom, de igazán sajnáltuk, hogy nem lehettünk ott.

Az csak egy évvel később derült ki, hogy mi is lett a filmből. Az első vetítéseken még mindannyian azt néztük, hol, melyikünk tűnik fel egy-egy jelenetben, de később már a történetet is követtük.

Az egész valami olyan volt, mintha egy felolvasós színpadi irodalmi műsort zászlólobogtatással, szaladgálással, máglyagyújtással, félmeztelen helybenjárásokkal és jó zenével kombinálnának. A filmet megszakító vitákban a főszereplő diákok maguk is elmondták, hogy nem akarnak játszani, mert nem értenek hozzá, a szöveg és a látvány a lényeg. Afféle modern passió volt.

Melyik az igazi Petőfi, milyen az az ember, akit Petőfiként szeretnénk tisztelni, milyeneknek is kellene nekünk lenni? - állította szembe a kérdést a film az adott kor hazug mítoszaival.

A válasz keresésében addig mentek, hogy a demokráciáért mindent vállaló Petőfi lelőtte saját magát, pontosabban a díszparasztos, a jánosvitézes, népdalos Petőfit. Igazi megoldás azonban ebből sem született. Az utolsó képsorokkal Segesvár környéki csatamezőn találkoztunk újra a költővel és társaival, amint menekülni próbálnak az orosz csapatok elől. Ám a cári dzsidások - gyerekek egy hosszú bottal - nem adtak erre esélyt.

Miközben a statiszták málnaszörppel öntözték a halott költőt, először szólalt meg Szörényi Levente énekével nagy nyilvánosság előtt Petőfi Európa csendes című verse. A magyar hagyományok szerint újra csak a balsors felidézésével kerülték, kerültük meg a választ.

A következő években kisebb, jobbára elszigetelt próbálkozások voltak a sablonos Petőfi-kép leváltására, de a hivatalos körök rendőri erővel és az egyszerre fiatalosra és operettesre vett nagy forradalmi ünnepségekkel elvették a levegőt előlük.

A rendszerváltás előtti pillanatokban úgy tűnt, végre megtalálhatjuk a valódi Petőfinket, az igazi utat a forradalom és a köztársaság felé, de egy év sem kellett hozzá, hogy a színpadokat elözönöljék a hatalomba újként vagy régi újként bekerült percemberek, akik elvárják, hogy az ő butaságukhoz mérjük a világot. Először felháborodtunk, aztán legyintettünk, félre álltunk, minek ártsuk bele magunkat?! Minek is? Mert ez a mi világunk.