Új verseskötettel jelentkezett G. Menta Éva

Pályája és életformája rendhagyó. Vegyészként természetvédelemmel foglalkozik. Ponyi Jenő biológiaprofesszor egykori tanítványa volt, aktuális kutatási témákban együtt dolgoztak az MTA tihanyi Balatoni Limnológiai Kutatóintézetében. A költőnő, csakúgy, mint átlagostól eltérő költészete, különc egyéniség. Életformáját természetszeretete határozza meg. Új kötetének borítóján olvashatjuk: „akit az erdő nevelt / örökre érzi a fák / reszketését”. Nem fontos számára a népszerűség, a béke, a nyugalom meghatározóbb szempont az életében. Nemrégiben egy interjúban nyilatkozta: „Nem szeretek szerepelni, nem vagyok jó előadó. Következetesen őrzöm a magánszférámat, noha barátságos, kedves és segítőkész vagyok másokkal.” A költészet mellett tizenhat éves korától másik szenvedélye a motorozás.

A Szegődős verseiben folytatódik az a magas esztétikai elvárás, melyet előző köteteiben megteremtett. Ebből az alkotói habitusból nem enged, ezért költeményeinek befogadása mélyebb elemzést igényel, noha olvasóinak többsége szerint nem érteni, hanem érezni kell verseit. Az interjúban így szólt: „Írásaim egységét ösztönös és racionális elemek alkotják. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül, de nem semlegesítik, nem oltják ki egymást, az aranymetszés szabálya szerint kiegyenlítődnek. Ahogy a tenger hullámai rendezgetik a parti kavicsokat, létrejön a kívánt rend és harmónia.”

Verseit csak lélegzet-visszafojtva lehet olvasni. Megtorpanásai, kihagyásai, feszültséget indukáló, már-már hermetikus elhallgatásai erre kényszerítenek bennünket. A költeményeiben mélyen kavargó, láthatatlan áramlatok, a csendes és szelíd örvények adják az egyedi atmoszférát. Az emlékek sűrítmények, tömör, nyelvi redukcióval létrehozott esszenciák. A költői én hangsúlyosan jelenik meg, és párhuzamosan, mintegy attribútumként gyermekkori, családi históriákkal, visszakapcsolt élményekkel a fókuszban feltűnik a múlt, elsősorban a nagymamával, a szülőkkel és a testvérrel: „veled és mellettem / velem és előtted / simogató kezed arcom újra / újra aggódsz és betakarsz / újra sietsz meleg a vacsora / lelkem / hívó bibliád / hóvirág ágyon melléd fekszem / ugye betakarsz” (Nagymama); „rég elnémult / sebeink / megdermedt / kérdőjelek / hogyha látható lenne / még egy utolsó / hozzánk fordult maradék / lelkünk élő mezén vajon / hány nyelven fordítanád / vissza a hazát / Anyám” (Mit toldozgat az a hiány); „hívd a lovakat / dobbanjon még egy kis boldogság / ne tetess alvást / pórul járt tíz körmöm / földet szánt / agyon gyötört ujjammal / egy kis tücsök próbálkozik / úgy kínoz illetlenségem / bocsáss meg / hogy felvertem / értem ébredő álmaid / Apám” (Sóhajkert); „mindhiába / próbál az idő vesztegetni / azt hitte győzni fog / ha fogad a sírkő / nyüszít a gyertyaláng” (Bátyám fénye).

Menta Éva szenzibilis, törékeny lelkületű („Kinek lelke nincs / az még nem született meg / örök vergődő” [Haiku]), ám elementáris erőt sugároznak opusai. Konok módon kitart az elvei mellett, számára a megalkuvás ismeretlen fogalom: „amikor összerakod / nincs múlt / csak jövő / hited kikezdhetetlen / mert a víz most is / H2 plusz O” (Fészek). Miféle fóbia ez című versében bölcs rezignációval fogadja a mindennapok terhét: „néha fáradtan köszörülöd a garázs falát / ha semmiképpen nem megy / marad az ég alatt / míg tűnődsz miféle fóbia ez / vesztőhelyoltár ajtót nyit / lelked fényképalbumán”. S a Pillanat vészálma címűben írja: „hozzá lehet szokni / láncok vonalához / ha vág ha szúr”. Megkapóan szól a magányról („bilincs és pecsét / szomjazza napjaim / sóhajom sóhaja /…/ úgy követel / úgy követel / valószínűtlen valószínűn / fénylő lelkén borzolt / nász / a Magány”), a belső száműzetésről, a kitörés abszurdumáról, a világ tünékeny és álszent hívságairól, az Éden elérhetetlenségéről. Versei invokációk a szabad és a természetet belakó emberi létért. Ars poeticája különös: „a vers vak ember fájó lelkének hiánya a fény felé”.

A Szegődős című kötet töretlen színvonalával, humánus szellemiségével, meditálásra inspiráló filozófiai árnyalataival és a Van miért című vers látomásos soraival – „párafoltos napokon / várni lüktető fényrajt / van miért holnap körül / érlelni lázas ragyogást / van Miért” – mindenképpen a kortárs magyar költészet élvonalába tartozik.