„10 év az életemből állandó lidércnyomásban telt”

Persze, hogy azt hiszem, szokványos történet lesz. Valaki arról akar beszámolni nekem, hogy eltűnt a személyije (egyéb irataival együtt), és ebből milyen bonyodalmai adódtak. Na, gondolom, jön a hivatali packázás, meg ilyenek. Nem baj, azt is meg kell írni, nem lehet elégszer megírni, mit tesz az íróasztal túlsó fele az emberi személyiséggel. Hogyan torzítja el. A hatalom meg a képzelt hatalom.

Ám ez a történet nem erről szól. De ez nekem csak egy jó fél óra elteltével esett le. Akkor értettem meg azt is, miért nem adja nevét, arcát a történetéhez. Mert maga sem érti, hogy történhetett meg mindez vele. És nem akarja, hogy mások megtudják, pont vele történt meg. Visszaéltek az adataival, loptak, csaltak, bűnt követtek el a nevében, és senki nem hitt neki. Büntetéseket kapott, jogerősen börtönbe kellett volna vonulnia. És soha semmit el nem követett. A hatóság emberei egyszerűen nem hittek neki. Ráment a magánélete, élettársától különváltak. Az édesanyja végig hitt benne.

Szétteríti az asztalon az irathalmazt, a határozatok, idézések, büntetések sokaságát. Nem érti, miért pont vele történt meg mindez

Még most is fiatalember. Közel tíz centi magas irathalmazt rak ki, pillanatok alatt szétteríti az asztalan, aztán megpróbálja az időrendben előadott eseményekhez társítani a megfelelő iratot. Általában meg is találja. De egyre izgatottabb, alig tudja palástolni keze remegését.

Írás közben döntök úgy, nem adok neki álnevet. Mert most már úgy gondolom én is, bármelyikünkkel megtörténhetett volna. De pont vele történt meg.

Üzletkötő árufuvarozó vállalkozóként dolgozott, mikor 2000 júliusában egyszer csak nem találta a személyijét, a jogosítványát, a forgalmai engedélyét és a belföldi árufuvarozó igazolványát. Kezdetben nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki, hiszen több autóval járt, azt hitte, bent felejtette valamelyikben. A legrosszabb esetben elveszthette, nem gond, majd csináltat új iratokat.

Mikor egy hét múlva sem került elő, bejelentette az iratai eltűnését – mutatja a megfelelő jegyzőkönyvet. Kapott ideiglenes személyit a születési anyakönyvi kivonata alapján, a többi eltűnt iratot is megcsináltatta. El is felejtette volna az egészet, ha kb. két hónap múlva nem kap egy értesítést a BKV-től, hogy jegy nélkül utazott, ezért fizessen be hétezer forint büntetést. Nyilvánvaló lett számára, hogy az iratait ellopták, feljelentést tett a rendőrségen, de a büntetést nem fizette be. Holott az első hatósági ember, akivel ebben az ügyben találkozott, azt javasolta, ha jót akar magának, fizessen, és felejtse el az ügyet. Akkor még egyikőjük sem tudta, hogy ezt az ügyet még jó tíz évig nem fogja elfelejteni. Mert aztán jöttek sorban az értesítések, a büntetések. Pedig ekkorra már a ronggyá gyűrt személyije is visszakerült hozzá, postán kapta meg.

Ettől függetlenül áramlani kezdtek a nevére és címére a büntetési értesítők, nem csak a BKV-től, különböző, kisebb értékű, Budapesten elkövetett bolti lopások miatt a helyi önkormányzattól szabálysértési büntetések. Például egy hajléktalan szállón hajfestéket és elemlámpát lopott. Nem tűnt fel a helyi önkormányzatnak, hogy budapesti hajléktalan szállón lopott, és mégis a kisvárosban rendelkezik állandó lakcímmel. És jöttek a korábbi ügyek „folyamányai”, a büntetési tételek hamar emelkedtek a duplájára, triplájára. Járt a rendőrségre, vitte az újabb és újabb értesítőket.

A rendőrség nyomozott, ő meg kapta az egyre szigorúbb hangú értesítőket, ügyvédi felszólításokat. A nyomozás ugyan nem hozott eredményt, az új ügyek körülbelül két év elteltével mégis elapadtak. Fellélegzett, azt hitte talán vége. Tévedett. Mint utólag kiderült, ez alatt az idő alatt azért nem „követett” semmit, mert az alteregója börtönben ült. De kijött, és ismét csak az ő adatit mondta be, ha összeütközésbe került a törvénnyel. Bárhol, bármilyen helyzetben. Kivett egy albérletet az ő nevére, és természetesen nem fizetett. A kisebb ügyek mellett már akadtak súlyosabbak is, például egy hamisítás. Ekkor Budapesten az egyik kerületi kapitányságon „lerabosítottak”. Ha valaki nem tudná, ez többek között azt jelenti, hogy ujjlenyomat- és tenyérmintát vesznek. Ekkor éppen vonattal ment, a festék lemoshatatlanul ott maradt a tenyerén, nem győzte hova dugni a kezét, hogy az utastársak ne lássák, kiféle, miféle alak is ő.

Az igazi abszurd csak most következett. Csak a legeslegvégén, a bírósági tárgyaláson derült ki, az alteregója arra is képes volt, hogy az ellopott személyi igazolvány adataival saját magának is csináltatott egy személyit. Amely most már az ő fényképével tartalmazta a hamis adatokat.

Mint kiderült, egy hajléktalanról volt szó. A bíróságon elmondta, ő is bejelentette, hogy minden irata eltűnt, születési anyakönyve sincs, és két tanúval igazoltatta, hogy ő az a személy, akinek az adatait bemondja. És kiadták neki személyit! A másodikat, ugyanazzal a névvel, ugyanazzal az összes adattal, csak más fényképpel. A rendszer sehol nem jelzett hibát. Csak a mi emberünknél.

Teltek az évek, és el kellett kezdenie rendőrségi kihallgatásokra, bírósági tárgyalásokra járnia, Budapestre. Időközben az egyik ügy végigjárta a hivatali stációkat, ekkor arról értesítették, hogy a büntetése elzárásra változott. Ekkor és ekkor vonuljon be ebbe és ebbe a büntetés végrehajtási intézetbe. Nem akart hinni a szemének! Vitte a rendőrségre a papírt, nem vonult börtönbe.

Egy másik ügyben a végrehajtó foglalásról értesítette. Ekkor már újra a szüleinél lakott, az élettársával külön váltak. Egyre zaklatottabb lett, egyre kevesebbet tudott törődni a munkájával, a vállalkozását elhanyagolta, vissza is adta a vállalkozói igazolványát.

A végrehajtó rendőrséggel érkezett. De az édesanyja még így sem engedte be őket a házba, nem törődve a csodálkozó szomszédokkal, sírva, kiabálva jelentette ki, ide ugyan senki nem jön be foglalni, mert az ő fia nem követett el semmit, kiterítette az összes papírt. Hittek neki vagy sem, de nem mentek be. Ekkor a szüleitől is elköltözött, hogy még egyszer ne hozhassa őket ilyen helyzetbe.

2007-ben a rendőrségen még ott tartott az ügy, hogy ez került az egyik jegyzőkönyvbe: „A nyomozás során olyan személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján az elkövető illető kiléte kétséget kizáróan megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.” Hét év telt el az ellopott életből, és ő egyre lejjebb csúszott.

Egy hitelfelvételnél bukott ki a dolog, a bank alaposabban ellenőrizte az emberét, pénzt nem adnak csak úgy bárkinek. Az adataival visszaélő hajléktalant a bank feljelentése alapján tartóztatták le, aki azonnal minden beismert. Az alatt lopta el az iratait, míg az egyik boltba bevitte a terített árut. Tíz évig élt vissza egy másik ember adataival. Ellopott az életéből tíz évet.

Az egyik tárgyaláson a bíró odafordult a hajléktalanhoz, és megkérdezte tőle: – Tudja maga, hogy mit csinált? Most forduljon oda ahhoz az emberhez, és kérjen tőle elnézést!

Megtette, akkor lett neki könnyebb.

Azóta még három év telt el. Kártérítésről eddig nem gondolkodott. Kára forintban is milliókra rúg, most munkanélküli. De már vannak tervei a további életére. A legnagyobb dolognak mégis azt tartja, hogy már tud beszélni a történtekről. És nem rándul össze automatikusan a gyomra, ha postás ajánlott levelet hoz neki.