Szenteste 1944-ben: nehéz idők emlékezete

Erről a területről, ahol idestova ötven éve élek, egységüket rövid pihenőre hátravonták oda, ahol születtem és nevelkedtem; át a Bakony hegygerincén, a Kisalföld felé nyúló dombok közt rejtőző kicsi Bakonyság községbe. Magyar alakulatoknál sikeres előnyomulás közben is csak ritkán, a németeknél viszont állóháború, sőt, hőkölés alkalmával is hosszabb-rövidebb időre fölváltották a fáradt vagy kivérzett csapatokat.

Hideg téli délután dacára nyitott tehergépkocsikon érkeztek hozzánk a németek. Az egyre-másra mozgalmasabbá, sőt, zajossá váló világban mi, gyerekek ott szorongtunk a faluba becsatlakozó, félig kész országút körül, a templom meg a föcskendűház térségében. A katonáknak vörös volt az arcuk és énekeltek. Pattogó, vidám dallam foszlányai hulltak közénk, akik félrehúzódva, de fokozódó kíváncsisággal bámultunk az idegenáradatra. Meglepő volt számunkra, hogy hamarosan elnyelte őket lakóhelyünk egyetlen utcácskája.

Magunkra maradt gyerekek, mi egyöntetűen állapítottuk meg, hogy a harmonikaszóval kísért derűs dalok dacára szomorúak, sőt, lehangolóan inasak és csontosak voltak ezek a katonaarcok. Olyanoknak tűntek a csukaszürke emberek, mint a szabadon kószáló, önszántukból is gyilkolni kész martalócok, akikkel csínytevéseink miatt riogattak minket. Azt ugyancsak jóval később, évekkel a történtek után, már felnőtt korban tudtuk meg, hogy természetesen mind gyilkoltak ezek a katonák, hisz a háború legfőbb törvénye, hogy ölj, mert ha nem ölsz, téged ölnek meg. De erről a beszállásolt németek nem beszéltek. Harctéri cselekedeteikről soha egyetlen szót sem ejtettek senki előtt sem.

Mindanyian meleg vizes mosakodásokba kezdtek. Volt, aki fürdőkád iránt érdeklődött, de abban az időben még sem kád, sem fürdőszoba nem volt a faluban. Aki aratás és cséplés után nagyot kívánt locsolkodni, az fadongás szapulóba ereszkedett, de év vége felé ebben már súlyos kövek alatt szelt káposzta savanyodott. A ságiak saját, távoli harcmezőkön szenvedő fiaik helyett e különös tekintetű idegeneket dédelgették, tollpárnás, dunyhás ágyakba göngyölték; előtte főtt kolbásszal, hársteával, forralt borral kényeztették őket.

Ám három napig alig ettek-ittak, inkább csak aludtak meg heverésztek a németek. Közben elérkezett szent karácsony estéje és éjszakája, amikorra végre talpra álltak. Újra nagy lavór vizeket kértek, mosakodtak, kiborotválkoztak, hajat mostak, hosszan fésülködtek. Álltak a tükör előtt, különböző pózban, mintha eddig nem ismerték volna az arcukat. Sürögtek-forogtak, de szigorúan csak a kvártélyként elnyert szobájukban, s továbbra is szótlanok maradtak. Nemhogy a házigazdáékkal, egymás közt sem igen beszéltek.

Akkoriban még nem dróton járt, de gyorsan terjedt a hír, hogy minden háznál hasonló módon viselkedtek a vendégek. Többen meg is jegyezték, és szájról szájra járt, hogy ezek nem is németek, hanem némák! Utólag nem túl nehéz megfejteni, hogy milyen emlékek nyomasztották őket.

Karácsony estjén Johann és Fritz odakuporodtak a kályha mellé és hallgatták az akáchasábok pattogását, bámulták a lángcsóvák tolulásának szüntelen megújulását. A valamivel idősebb Johann fényképet vett elő és nézte-nézte mozdulatlanul. Hamarosan követte őt Fritz. Teljes emberségükkel meredtek a látottakra.

Egy idő után mindketten sírni kezdtek. Nem feltörő, hangos zokogással, inkább csak lassan szivárgó, de annál fojtóbb könnyezéssel. El akarták titkolni, köhécseléssel próbáltak véget vetni az elérzékenyülésnek, de mesterségesen kreált torokhangjuk hirtelen támadt gyermeksikolyra emlékeztetett, majd szóval állították el sírásukat: - Wir haben den Krieg verloren (A háborút elvesztettük) - jegyezte meg Johann. És még hozzáfűzte:  Deutschland kaputt. 

Ez utóbbira kissé önérzetesen tromfolt rá Fritz: - Deutschland? Hitler!

- Hitler - ismételte meg a szót az idősebbik, ami ebben a helyzetben azt érzékeltette, hogy közös nevezőre jutottak...

A német katonák "lakosztályából" átmentek a Greszti öreganyánk féle kis házba, de jobb lett volna maradni. Ugyan némi módosulással, de mintha az imént tapasztaltak ismétlődtek volna. Az asztalra állított kicsi karácsonyfa körül anyánk és apánk sírt. Előttük két fénykép, a két legidősebb bátyánké, Gézáé és Sándoré, akikről már hetek, sőt hónapok óta nem tudtunk semmit. Csak azt, hogy elvitték őket a frontra.

Itt sem lett maradásom. Kitántorodtam az istállóba. Ott meg a hasonló körülmények közé született Jézus Krisztus története szomorított el. Föltekintettem a Sándor bátyánk által a kerékjászoly fölé ácsolt ágyra, ahol kamaszos kiruccanásait követően szokott éjszakázni a fiú, hogy a család nyugalmát ne zavarja. Időnként maga mellé csábított, majd én is leszek kamasz, mondta. Nem sokáig kellett noszogatni. Talán félt Sanyi bátyánk, ezért nem akart egyedül hálni, hisz még 16 éves se volt, amikor békésen hajthatta álomra a fejét.
Sajnos ezen a karácsony éjszakán én is féltem, mert nélküle kellett meghúzni magam a nehéz pokrócok és kabátok alatt...

Utóirat: Február derekán újra megjöttek a német katonák a Balaton mellől.

- És Fritz? Fritz hol van? - érdeklődtünk.

- Fritz kaputt - közölte Johann, és hiába marasztaltuk, Fritz nélkül nem vállalta nálunk a kvártélyt. Nem tudjuk, hogy kinél húzta meg magát a néhány napban.

Sándor bátyánk 1946. november végén tért haza egy Szverdlovszkon (Jekatyerinburgon) túli hadifogságból, a lovászpatonai Váczi doktor vizsgálata szerint kilenc halálos betegséggel. Nagy nehezen és nagy sokára fölépült, megnősült; született három szép leányuk, akiket szegénységben, de tisztességgel fölneveltek, aztán meghalt Sándor. Élt 49 évet.

Géza bátyánk, amint a volt hadifogoly társ, a kislángi Borbás János levélben tájékoztatott bennünket, 1400-admagával Kazahsztánban nyugszik a Sevcsenko város cukorgyára mögötti horhosban. Élt 25 évet.

A német Johann későbbi sorsáról nem tudunk semmit. Reméljük, hazajutott.

Márkus Zoltán