Tönkretett és megalázott emberek

Szerző: M. Mester Katalin

Úgy vélem, hogy a XX. sz. '50-es éveinek igazi feltárása, a történtek kendőzetlen nyilvánosságra hozatala jórészt még hátravan. Ez a gondolat akkor lett még fontosabb számomra, amikor a megyei levéltárban kutatva nem találtam semmi konkrét anyagot néhai kulák nagyapám büntetőperéről, pedig nemcsak a családfőt, hanem még nagyanyánkat is meghurcolták. Megállapíthatóvá vált, hogy az 1946-67 közötti nyilvántartás szerinti  a devecseri járásbírósági  büntetőperes iratok 1956-ig jórészt elpusztultak. A főlajstrom szerint 1946-50 között mindössze néhány darab ügyirat maradt meg. Bár az "iktatókönyvben" szerepel a keresett neve, ügye, de a hozzá tartozó doboz üres.

Egy lehetőség maradt, az emberi emlékezet, amely egyenértékű a dokumentumokkal. De már ez sem sokáig, mert az érintettek és azok gyermekei is egyre kevesebben maradnak... A tényfeltáráson túl egyéb kérdésekre is keressük a választ. Miért éppen a kulák lett a legfőbb ellenség? Kik is voltak azok, akiket kulákoknak neveztek? Miféle eszközöket vetettek be ellenük?
 
Hazánkban a nagygazdákra, a prosperáló középparaszti osztályra, a később úgynevezett "zsírosparasztra" használták az orosz eredetű jövevényszót, a kulák kifejezést.
 
A háború előtti jómódú földtulajdonosokból, a köztiszteletben álló, tisztességgel adózó, úgynevezett virilisták közül kerültek ki az üldözött, megnyomorított kulákok. 1945 után, a kommunizmus előretörésével a nagygazda társadalmi megbecsülése érezhetően csökkent. Minél inkább előtérbe kerültek az előző társadalmi rendszerben elnyomott cselédek, kisparasztok, gyári munkások, annál inkább háttérbe, perifériára, elnyomásra ítéltettek a volt "jógazdák", a kulákok. A falusi élet hierarchiája a feje tetejére állt, teljesen visszájára fordult.

 
A települési önkormányzatok vezetéséből már 1945-től kiszorultak a falu legnagyobb adófizetői. Földjük már az 1945-ös földreform alkalmával veszélybe került, amikor a nagybirtokokat és egyházi birtokokat kisajátították. "A csatát vesztett reakciót módszeresen, lépésről lépésre fogjuk kiszorítani"  - mondta Rákosi Mátyás.

Aztán a kulákok elleni harc már nemcsak pártfeladat lett, hanem minden ember kötelezettsége. Rákosi Mátyás, Pártunk feladatai témakörű (Válogatott beszédek és cikkek; Szikra 1955) beszédében az alábbiakat fogalmazza meg: "gyakran hallom, hogy a vidéki elvtársak nem tudják, ki a kulák. (...) Nemcsak azt tudja, hogy bérese van, hogy kupeckedik, spekulál, uzsorás, kizsákmányoló. Pontosan tudja azt is, hogy ki az, aki a lányát nem engedi a középparaszt fiához férjhez menni, vagy fiának nem engedi meg, hogy középparaszt lányát vegye el feleségül."
 
Az 1950/51-es összeírás a kulákokat csoportosítja, mert vannak földdel rendelkező kulákok, ipari kulákok (például a malmos, kocsmáros, vállalkozó, kisüzem- vagy (cséplő)géptulajdonos), a kereskedő kupec-kulák és a politikai kulák (a papok, bankigazgatók, egyetemi tanárok, volt csendőrök).

 
Az 1952. évi kuláklistázás során kuláknak tekintették azokat a parasztembereket, akik 25 katasztrális holdat meghaladó földtulajdonnal bírtak. Ha a korabeli családok népességszámát nézzük és csak 4-es szorzót alkalmazunk, akkor is 4-500 ezer embert érintett a kuláklistázás. De ez a létszám alulkalkulált, ugyanis kuláknak minősült nemcsak a nagyparaszt fia, lánya, hanem veje, menye, összes családtagja.

Már 1948-tól folyamatosan emelték az adókat a parasztsággal szemben, és már a 15 holdon felüli földtulajdonosoknak is egyre több búzát kellett leadniuk. Az adó más részét pedig pénzben kellett leróni. A beszolgáltatási, begyűjtési rendeletekben foglaltak is egyre szigorodtak, és diszkriminatív módon a 25, illetve 50 holdas parasztok beadási kötelezettségét emelte. Például egy 25 holdasnak 3-szor, egy 50 holdas parasztnak 4-szer annyi terménybeadási kötelezettséget írtak elő holdanként, mint az ötholdas gazdaságnak. Ezen túlmenően a kulákoktól 1948-tól zsír-, 1949-től hízott sertés-, 1951-től baromfi-, tojás- és tejbeadás mellett még külön sertés- és borbeadást is előírtak.
 
1947-től magánszemély többé nem vásárolhatott traktort, cséplőgépet vagy egyéb nagy mezőgazdasági eszközt. 1952-re a magántulajdonú gépek szinte kivétel nélkül állami tulajdonba kerültek, lassanként megalakultak a tsz-ek. Ugyancsak ez történt a "kulákok" által jól kezelt földekkel is. Az "önkéntes, ellenszolgáltatás nélküli földfelajánlások" zöme az 1951-52-es évekre esett.

 
Hogy melyek voltak a kulákok jellemző "bűnei"?
 
Szántóterületét kellő gondosság nélkül művelte, vagyis nem aratott le időben (még ha éretlen is volt a gabona), nem szedte le a kukoricát időben (még akkor is, ha nem korai, hanem középérésű kukoricát vetett), vagy az időjárási viszonyok miatt későbbre kellett a betakarítást tenni, mint október 15-e, mert eddigre már a kukoricaszárat is le kellett vágni.
 
Állattartási kötelezettség megszegése, rendetlen a gazdasági udvar, nincs felsöpörve. (Ennek megítélése igencsak viszonylagos, illetve feladatfüggő. A szalma hazaszállításakor lehetett itt-ott elhullva.)
 
Engedély nélküli kézi cséplés, "feketecséplés" kísérlete, vagy a sertés feketevágása stb.
 A fenti rendelkezések, megszorítások, az erős társadalmi propaganda hatására 1952-re már végképp megteremtődtek a kulákság gazdasági megsemmisítésének feltételei. A tulajdonosok belefáradtak, felőrlődtek a hatalommal való viaskodásban. Ezen túl a folyamatos tömegpropaganda hatására a kulákok megbélyegzett, a közösségből kizárt elemmé váltak. Ha ügyükben fellebbezni is mertek, igazságot szinte sosem szolgáltattak nekik
 
A kulákról, mint ellenségről kialakított kép olyan jól sikerült, hogy e sorok írója is több ízben volt tanúja még a 80-as évek elején is olyan beszélgetéseknek, ahol sistergő gyűlölettel beszéltek a falvak kuláksorsra jutott idős gazdálkodóiról. Szinte szó szerint idézték a Rákosi-korszak e területen kialakított ideológiáját.
 
A Belügyminisztérium 1952 második felében a kuláklisták felülvizsgálatát rendeli el, tájékoztatást ad a helyi tanácsoknak annak lebonyolítására. De tovább tart az elnyomatásuk. Majd 1953. június 28-án az MDP Központi Vezetősége (már a Nagy Imre-kormány) kimondja, hogy meg kell szüntetni a kulákok zaklatását, valamint a kuláklistát is.

 
A kulákellenes hangulat - Nagy Imre megbuktatását követően - 1955-ben ismét erőre kapott. A megbélyegző kifejezések az 1956-os események után talán valamit enyhültek, de még évtizedek múlva sem szűntek meg. A rendszerváltásig a megmaradt periratokat, levéltári anyagokat senki kézbe nem vehette.
 
A középiskolák számára íródott 300 oldalas (szerző: Salamon Konrád) történelemkönyvben mintegy hat oldalon szólnak csak a "kékcédulás választással" kezdődő, 1953 júliusáig, Nagy Imre miniszterelnökké választásáig tartó, a kulákok számára igen keserves időszakról. Ekkor a hatalom három ember, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály kezében összpontosult.
 
A tankönyv tárgyilagos mondataiból ki lehet olvasni azt a nyomorúságot, amire a magyar parasztságot juttatták: "1952-ben 1,2 millió parasztcsaládból 800 ezernek nem maradt fogyasztásra és vetésre való gabonája. Ez volt a padláslesöprések időszaka, amikor még a vetőmagot is elvitték a parasztoktól, ráadásul 400 ezret el is ítéltek közülük "közellátási bűntett" miatt."
 
Közben 1952 márciusában ünnepelték Rákosi 60. születésnapját, ami a végtelen szolgalelkűségről fest hű képet:
 "Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe, / Hadd járjon ő a rózsában bokáig, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!"
 
A kulákságról pedig megalázó karikatúrák, hazugságokkal teli gúnyversek születtek: "Disznót vágok, juhot vágok feketén, / A reményem csak Trumanba vetem én, " Bár a Frankót és Titót is szeretem, / Kulák vagyok komámuram, tehetem!"
 
Tették mindezt azokkal, akik földjeikhez, vagyonukhoz, őseiktől, szüleiktől való örökléssel jutottak úgy, hogy mindennapi munkájukkal fenntartották, gyarapították azt nemcsak a maguk, hanem a nemzet javára is. Végül, más választás híján, kifosztottan beléptek a tsz-be, hogy a közösben műveljék tovább földjeiket, gondozhassák állataikat. Vagy ahol ipar volt, ott helyezkedtek el, hogy valamennyi év munkaviszonyt szerezzenek a nyugdíjért, hogy 75 évesen a kapott kis havi juttatásból otthon tengessék - a kommunizmus által megtiport - életüket. Levonva a tanulságokat, soha nem szabad elfelejteni, ami történt, az utánunk jövőknek sem.

Egzisztenciális, lelki, fizikai megtörés

A kulákság zaklatása, megalázása mindennapos volt. Egzisztenciálisan, lelkileg, fizikailag törték meg az embereket. Az államhatalom képviselői kiépítették a feljelentőhálózatot, amely állt az új rendőrségből, a politikai alapon létrehozott közigazgatási hálózatból, hiszen nekik kötelező volt feljelentést tenni azok ellen, akik megszegtek vagy nem teljesítettek valamilyen rendelkezést. Az államapparátus dolgozóin túl a párttagok és a tömegszervezetek tagjai is kötelesek voltak bejelentést tenni, ha a munkájuk során valami "fontosat" tapasztaltak. Az erős külső kényszer miatt nem volt ritka, hogy barátok, felnőtt testvérek, szomszédok kerültek szembe egymással. A "bűnökért" aránytalanul nagy megtorlás járt. Nem volt ritka a kínvallatás, a kulákember megverése sem a kihallgatások során.