Hírek

2014.01.28. 15:53

Krisztinának az életére törtek Londonban, de visszamegy dolgozni

Kun Krisztinának az életére törtek Londonban, a tapolcai lány mégis ott érzi legjobban magát és visszamegy dolgozni.

Tóth B. Zsuzsa

Krisztit régóta ismerem, egy ideig munkatársak voltunk a vidám, mindig mosolygós, szép fiatal lánnyal. Aztán a fővárosba került, majd Angliába ment dolgozni, azóta ritkábban jött hír felőle. De biztos voltam benne, hogy ott is megállja a helyét, hiszen kedves, szorgalmas, de határozott és talpraesett. A jég hátán is megél, mert tudja, hogy mit akar.

Azt azonban nem gondoltam, hogy egy, az életére irányuló gyilkossági kísérlet után is képes visszatérni külföldi otthonába. Márpedig bármennyire is szörnyű, ami történt vele, egy percig sem volt ez kérdéses számára, olyannyira szeret Londonban élni.

Fotó: Tóth B. Zsuzsa

Kriszti még csak nem is sóhajt egy nagyot, ahogy belekezd a történetbe. Akkoriban időseknek segített otthonukban, aznap a szokottnál egy megállóval előbb szállt le a buszról, hogy egy néninek zsemlét vegyen. Szeptember eleje volt, kellemes, nyári idő, amikor egy parkon át dolgozni indult. Fülhallgatóval sétált, zenét hallgatott közben. Azt mondja, nem a legjobb környék az, ahol járt, de van annál rosszabb is a városban. Persze, ő nem félt sosem.

Szeme sarkából látta a skizofrén fekete férfit, aki egy padon ült és arra várt, hogy a megpillantsa és elkaphassa a megfelelő nőt. Mert a hang a fejében azt mondta, kettőt is meg kell ölnie, hogy ő lehessen a miniszterelnök. Eggyel már próbálkozott egy héttel azelőtt, de sikertelenül. Az asszony hasa helyett az elé kapott táskába fúródott a kés, a nőt csak megkarcolta. A férfi elmenekült, de amit tett, az elég volt ahhoz, hogy DNS mintát vegyenek és később már két gyilkossági kísérlettel vádolhassák Kriszti támadóját.

De térjünk vissza a gyanútlan lányhoz, aki egyszer csak érezte, hogy valaki hátulról befogja a szemét. Azt hitte, valamelyik barátja tréfálkozik, de a következő másodpercben már érezte is a fémet a nyakának szorítva. Rögtön kapcsolt, ösztönösen védekezett, a kés után nyúlt. Szerencsére azt a tompábbik felével szorította Kriszti nyakához a férfi, így a lány nyakát csak kicsit sértette fel. Viszont Kriszti ujjai belemélyedtek a kés élébe...

Fájdalmat nem érzett még akkor sem, amikor pár másodperc múlva feleszmélt. A fűben feküdt, lábával rúgta el magától a férfit, aki felsértette a lábait, hat helyen is. Kriszti segítségért kiabált, csakhamar emberek vették körül. Addigra Kriszti elkötötte kardigánjával az egyik combját, hogy el ne vérezzen. Érdekes, hogy pont pár nappal azelőtt egy helyszínelős sorozatban látta ezt.

Rendőrért, mentőért telefonált valaki, mobilját vállával a füléhez szorítva követte az orvos utasításait. Felültették, beszéltették. Egy férfi a saját pólóját vette le, hogy azzal a lány másik lábát kösse el. Annyi vért veszített, hogy már attól meghalhatott volna. A lábain két olyan mély vágás volt, hogy azoknak csak egyike szintén a halálát okozhatta volna. De volt lélekjelenléte, a járókelő idegenek pedig nem mentek el mellette, hanem vele voltak, hogy segítsenek neki. Nagyon hálás volt és ma is az ezért. Mindössze néhány másodpercig érezte, hogy ezt nem éli túl, aztán felülkerekedett benne az életösztön. Pár perc múlva jöttek a mentők, rendőrök. A támadó addigra elfutott, de csakhamar elfogták, aztán bevallotta, hogy előre eltervezte a támadást.

Közben Krisztit kórházba vitték. A legjobbikba, oda, ahova egyébként mentőhelikopterrel szállítják a legsúlyosabb sérülteket. Azt mondja, felpörögtek az események, mintha tévés kórházsorozatot forgatnának vele. Tizenöt-húsz ember sürgölődött körülötte, végtelenül udvariasan, figyelmesen tették a dolgukat. Közben folyamatosan tájékoztatták, hogy mit csinálnak és visszakérdezték, hogy biztosan tudják, megért mindent. Fáradtnak, gyengének érezte magát, fázott, de még mindig nem érzett fájdalmat a sokk miatt.

Megdicsérték, hogy milyen jól tűri a beavatkozásokat. Pedig volt része bőven megpróbáltatásokban. Annyi vére folyt el, hogy csak sokadik próbálkozásra tudtak tőle vért venni, igaz, ahogy mondja, az korábban sem volt egyszerű nála. Ráadásul régen ettől folyton elájult, de érdekes módon ezúttal bírta a gyűrődést, pedig látott épp eleget elfolyni a saját véréből. Kilenc egységnyit kapott a kórházban.

Az első, két órás műtéttel még aznap elállították a szűnni nem akaró vérzést, a következővel kitisztították és összevarrták a sebeket.

Felhívták volna a szüleit, de annak tudatában, hogy mennyire szeretik őt és aggódnak érte, Kriszti ekkor még nem akarta, hogy az itthoniak aggódjanak. Jól tudta, hogy az édesanyja jobban megijed, nehezebben viseli a történeteket, mint ő maga. Négy nap elteltével szólt csak nekik, amikor már a bátyja is ott volt vele Glasgow-ból. A szülők azonnal repülőjegyet foglaltak, ahogy letették a telefont. Kriszti a kint élő bátyjának is csak másnap mondta el, mi történt. A rendőrség és a kórház ugyan próbálta elérni a bátyját az első nap, de sikertelenül. Mire a lány este visszakapta a telefonját a rendőrségtől, bátyja ki volt már kapcsolva, úgyhogy aznap egy barátnőjét tudta csak felhívni, aki aztán rohant hozzá.

A kint élő többi magyar és külföldi baráttal, barátnővel együtt aztán folyamatosan mellette voltak, segítették őt és a látogatóba érkező, angolul egy szót sem beszélő szülőket is mindenben. Akkor, amikor felhívta első este a barátnőjét, csak akkor sírt először.

A kórházban étlapról választhatta ki, hogy vegetáriánus, vadas, csirkés, halas vagy más ételt kér-e. Kapott fogkefét, törölközőt, éjszakára szemvédőt, mindent, amire csak szüksége volt. Még akkor is ellátták gyógyszerrel, amikor hazaengedték. A kórházban két betegre jutott egy nővér és az ápolók folyamatosan emlékeztették kedvesen, hogy ők azért vannak, hogy segítsenek. Zavarta a kiszolgáltatottság, de nem akarta őket ugráltatni. Képtelen volt megszokni, hogy ennyire más ott minden az egészségügyben, mint itthon.

Akkor már erős fájdalmai voltak a műtött ujjaiban, de a morfiumot is elutasította. Mindig rossz viszonyban volt a fájdalomcsillapítókkal.

Mindezt ma már nevetve mesélni, a vérvételi tortúráktól a járókereten, mankózáson át a kínzó gyógytornákig. Hihetetlen életerő árad belőle. Ezt a kórházi dolgozók is érezték, megszerették a vidám magyar lányt, akinek az esete meghatotta a sokat látott nővéreket. Ő pedig ha hihetetlen is, de kicsit sajnálta, hogy három hét után haza kell mennie. A kórházban volt nála kétszer is egy pszichológus, aki úgy látta, hogy Kriszti fel tudja dolgozni a történteket, nem szorul segítségre, megáll a lábán ottkint.

Barátainál lakott eleinte, de egy ideig éjjel csak lámpafénynél mert aludni. Az utcán minden gyors mozdulatra, hirtelen zajra összerezzent, hetekig úgy járt-kelt, hogy közben fürkészte a szembejövők tekintetét. Azt mondja, viccesen arra gondolt, ha valaki bántani meri, leüti a mankóval.

Novemberben hazajött Magyarországra, mert úgy érezte jót tenne az itthoni levegő. viszont Budapestre kellett költöznie egy speciális terápia érdekében. Mindemellett Hévízre járt gyógyulni, aztán néhány hete jött haza a szüleihez, Tapolcára. De csak két hétre, mert bármennyire is félti a családja, ő visszavágyik.

Mikor ez az írás megjelenik, már újra Londonban van, februártól dolgozni szeretne. Szemmel láthatóan remekül van, a sebei szépen begyógyultak, a láthatóak és a láthatatlanok egyaránt, de a gyógytornát még kint is folytatnia kell az ujjai miatt. Azt mondja, nem London tehet arról, hogy ez történt, bárhol megeshetett volna. Mint ahogy éppen akkoriban a magyar fővárosban áldozatul esett egy hölgy egy hasonló támadásnak. Kriszti persze számtalanszor felidézte a történteket, eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha például nem hallgat zenét séta közben. Talán meghallotta volna, hogy követi valaki, de akkor sem biztos, hogy ki tudta volna védeni a támadást. Pedig korábban önvédelmi tanfolyamra járt, csakhogy a néhány óra alatt tanultak nem ugrottak be emlékezetébe, amikor kellett volna.

Még az is megfordult a fejében, hogy talán jobb is így, hogy őt, a fiatal, életerős lányt szemelte ki a támadó, mert ha egy idős asszonyt kap el, a hölgy nem biztos, hogy túlélte volna. Talán megmenthette így valakinek az életét, hiszen az elszánt férfi két emberéletet akart. Így egyet sem sikerült kioltania. Nem haragszik rá, hiszen beteg ember.

Szóval akárhogy is, de szerencsésnek érzi magát. Úgy véli, bár rosszkor volt rossz helyen, de az emberek nem mentek el mellette közömbösen, a mentők gyorsan kiértek és kiváló ellátást kapott a kórházban. Támadója büntetlen előéletű kezdő volt, így történhetett meg, hogy a kés tompábbik felét szorította a lány nyakához. Tudja, hogy sok minden közrejátszott abban, hogy ha hajszál híján is, de életben maradt.

Azt mondja, angyalok sora állt mellette. Most pedig úgy érzi, ő következik. Véradó szeretne lenni, szívesen beszélgetne a betegekkel önkéntesként a kórházban, hogy megháláljon valamennyit a sok segítségből. Önkéntesnek jelentkezett a rendőrségen is. Bár korábban már voltak hasonló ambíciói, most felerősödött benne a vágy, hogy rendőr legyen, nyomozhasson. Egyébként pedig nem érzi, hogy megváltozott volna a személyisége, de abban biztos, hogy ez a támadás jó irányba tereli az életét és még pozitívabban áll hozzá a jövőhöz.

Én azt mondom, ha lehet fokozni, még jobb ember lett.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!