Hírek

2016.01.28. 20:25

Szétzilálta a falut a katasztrófa, nem értenek egyet az ítélettel

Első fokon nem vont felelősségre senkit a bíróság a vörösiszap-katasztrófa miatt. A devecseriek és a kolontáriak egy részét megdöbbentette az ítélet, mások erre is számítottak, de ők sem értenek egyet vele.

Tóth B. Zsuzsa

Toldi Tamás, Devecser akkori polgármestere úgy véli, ilyen szintű katasztrófa esetén kell lennie felelősnek.

– Ha nem a természet okozta, akkor ember. Azt gondolom, a jelek is arra utalnak, hogy az utóbbi a felelős, emberi mulasztás történt. Azonban sok összetevője van az ügynek, bízom benne, hogy másodfokon lesz lesz felelősségre vonás – mondta Toldi Tamás, hozzátéve, hogy sokallja a vádlottak számát, véleménye szerint ennyien nem felelnek a katasztrófáért.

A kolontári emlékparkot az iszappal elöntött házak helyén alakították ki

A devecseri lakópark gyönyörű hófehér házai a tavaszias napsugárban még vakítóbbak. A parkban alig látni embert, de a Kölcsey utcában néhány idős asszony éppen az ítéletről beszélget a járdán. A nevük elhallgatását kérik, de a véleményüket elmondják.

– Az egyszerű ember egy kutya agyonütéséért többet kap a mai világban, mint aki milliárdokat sikkaszt – mondta egyikük. A mellette álló asszony azt vallotta, hogy nem lepte meg az ítélet, mondván, akinek az Isten a barátja, könnyen üdvözül. A többiek helyeseltek, aztán hiányolták, hogy nem lehet tudni, ki fizeti a perköltséget, meg a szakértőket.

– Megint az adófizetők pénzéből megy? Még fellebbezésről se hallottunk. Nem háborodunk fel, hiszen mit tudunk tenni? Beletörődtünk abba, hogy itt élünk a lakóparkban, messze mindentől. Nem volt más választásunk. Egy fél kiló kenyérért is be kell menni a városba, itt már nincs bolt se. A lakók legalább fele nyugdíjas, betegek, idősek. Még a helyi járat se jön ki, legalább naponta egyszer megfordulhatna itt – mondták az asszonyok.

Kolontár is csendes napközben. Most is van virág a híd mellett az emlékműnél. Pados Zsolti az életét adta, hogy megmentse barátait. A hídon túl azóta üres a terület, csak egy varroda épült, de aki azelőtt erre járt, annak lelki szemei előtt ma is a régi házak jelennek meg.

Pados Zsolti emlékművével egy vonalban a távolban látható a tározó kitört oldala 
Fotó: Tóth B. Zsuzsa

A Juhász család is ott élt, a legkisebb gyermeküket veszítették el a katasztrófában. A nagyobbik, Dórika megsérült, ahogy a szülők is. Ma már jól vannak, belakták a szép új házat, de a sebek nem hegednek be sohasem a feleség, Erzsi szerint.

– Megdöbbentett, hogy felmentették őket, én ma már kisírtam magam. Ebből látszik, hogy hol van itt Magyarországon igazság. Sehol. A másodfokban sem tudok bízni – mondja az asszony könnyeit törölgetve. Közben ölébe kapaszkodik a katasztrófa óta született legkisebb csemete, a négyéves cserfes Ádám, és Dórika is hazaér az iskolából. Ugyanolyan szép kislány, mint akkor volt, kisbabaként. Renáta már tizenhét éves, Gergő tizenkettő. Megnőttek, de ők már emlékeznek mindenre.

Juhász Zoltánné Dórikával és Ádámmal. Erzsit megdöbbentette, hogy felmentették a vádlottakat

A szemben lakó szomszéd sem elégedett.

– Nem így kellett volna lezárni a dolgot. Arra számítottam, hogy a főbűnös megkapja, amit érdemel. Mert nem az egyszerű dolgozókat kellene büntetni – mondja Steszli Ferenc. Régi házuk a templom mellett állt, a lányuké velük szemben, mindkettőt elvitte az iszap. Az egészségük megmaradt ugyan, de ma sem szeretik felidézni a katasztrófa napját. A házigazda a kedvünkért mégis megtette.

Steszli Ferencék és a lányuk házát is elvitte az iszap, szerencsére nekik nem esett bajuk, sőt, a családfő a kutyát is megmentette

– A pincében dolgoztam, amikor egyszer csak elment a villany. Feljöttem és kimentem az udvarra, gondoltam, ideje felszedni a sárgarépát. Láttam, hogy a szomszédasszony szalad be a házba, és közben valami dübörgést hallottam. Azt hittem, a vonat az, de rájöttem, hogy valami más lehet. Amikor félrehajtottam a szőlő hajtásait, akkor láttam, hogy a hang irányában nincs már más, csak egy tenger. Gyorsan beszaladtam a házba, bevittem a kutyát is, különben már nem élne. Mindenkinek kiabáltam, hogy menjenek a padlásra – mondja egyre elhalkuló hangon.

– Megtört ott a talaj. Tudták, hogy hova épül a tározó, a vasutat azért vitték odébb, és a patak medrét is. Kell lennie felelősnek. A lányomék akkor fejezték be a házuk felújítását, szerencsére, amit felvettek kölcsönt, azt elengedték. Itt laknak most is majdnem szemben. Hat helyen laktunk, mire ide költözhettünk. 120 négyzetméteres házunk helyett 80 négyzetméterest akartak adni, sokat kellett utánajárni, hogy akkorát kapjunk, amekkora volt. Négyen élünk itt, három generáció – mondja. Aztán felteszi a kérdést, de tudja, hogy választ hiába vár.

– Miben bízzon most az ember? Ha öt évig nem tudták kitárgyalni, akkor már másodfokon se lehet – legyint.

Odébb, a faluközpontban a devecseri úton is átcsapott az iszap. Az út túloldalán kerteket, udvarokat öntött el. Pujszter Mónika és Havasi Lóránd tipegő kislányával, Zsófival élt akkor a felújított családi házban, amelynek udvarára tavacskát is álmodtak és építettek. Imádták a virágaikat, a gyönyörű kerámiaedényeket, amfórákat, a zöld pázsitot, amely egy pillantás alatt oda lett. Kis idő múlva Mónika újra babát várt, pontosabban babákat. Mindkét kislány egészségügyi problémával született, és akkor sokakban felmerült a kérdés, hogy ezt is az iszap számlájára írhatják-e. Sosem fogják megtudni. A lányok ma már négyévesek, de több műtéten átestek és életük végéig folyamatos orvosi ellenőrzésre szorulnak. Évente többször utaznak Veszprémbe, Budapestre emiatt. A cserfes Gerdának a szívével van baj, a még cserfesebb Dorinának a szemével. De a lányok olyan aranyosak, elevenek, hogy aki nem tudja, észre sem venné mindezt. Mónika az iskolába készülő Zsófival együtt már óvodába hordja őket, és lassan újra munkába áll.

Pujszter Mónikáék a faluban maradtak, de nehéz újra felépíteniük azt a gyönyörű környezetet, amelyben a katasztrófa előtt éltek

– Kinőttük a házat, bővíteni kellene, de megálltunk. Valahogy nincs kedvünk hozzá. Volt, hogy nem is akartunk itt maradni, de mégis itt vagyunk. Az udvart rendbe tettük, de képtelenek vagyunk továbblépni. A faluban nincs már iskola, óvoda nem is volt. Ajkára kell vinnem őket reggel, aztán hozni délután – mondja Mónika, aki szerint, ha ez tényleg természeti katasztrófa volt, akkor kit lehet felelősségre vonni?

– Ha emberi mulasztás, akkor sem egyszerű. Ennyi év távlatából pláne. Nyomasztó ez az egész még mindig. Az áldozatai voltunk mindannyian, akik itt élünk. Sokan meggazdagodtak ebből, és nem is kettéosztotta, hanem szétzilálta a falut a katasztrófa. Az ember lelke nem nyugodott meg – mondja szomorkásan Móni. A gyerekek azonban nem hagyják sokáig ezen rágódni, folyton mondanak, kérnek valamit, vidámsággal, bájjal, élettel töltik meg a házat, örömet lopva a család hétköznapjaiba. Mert az élet nem állt meg.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!