A veséjét adta férjének

A veszprémi Kovács Ernőnél két évvel ezelőtt súlyos hasi érszűkületet állapítottak meg. A Pápán elvégzett életmentő műtét közben derült ki, hogy jobb oldali veséje már egy ideje nem működik, a bal oldalinak is csupán harmincszázalékos volt a teljesítménye. (Ez évben, abudapesti beavatkozás előtt már csak 10 százalékon dolgozott a fontos szerv.) Felépülése után minden második napon dialízisre járt Veszprémben, ami több mint négy órát vett igénybe. Ettől kezdve már nem tudott dolgozni, elutazni a Somogy megyei Vörsre, a szülői házhoz, ahol párjával előszeretettel kertészkedett. Kedvenc hobbijuknak, a horgászásnak is búcsút mondott. A barátok is elmaradtak, mert nem tudtak részt venni a közös összejöveteleken. A bezártság a 64 éves, tevékeny férfi idegeit is megviselte. Ráadásul ereje egyre jobban elhagyta, rohamos fogyásnak indult. 

– Amikor Pápán a műtét után elkezdődött a dialízises kezelés, a betegágya mellett eldöntöttem, hogy segítek rajta, hiszen ilyen állapotban nem élheti le az életét – meséli a 61 éves Vera asszony, aki párjával immár 41 éve él boldog házasságban.

A doktorok Kovács álompárnak nevezték Verát és Ernőt, hiszen annyira jól sikerült a műtét. Az elismerést, a Pro Vita-díjat a szervdonáció és transzplantáció Európa- és világnapja alkalmából vette át az asszony a fővárosi ünnepségen (Fotó: Mátételki András)

– Mindezt titokban akartam tartani, csakhogy a sógorom elszólta magát. Ezután kezdődött az orvostól orvosig járás, hogy kiderüljön, alkalmasak vagyunk-e az élő donoros beavatkozásra. A helyi kórház mellett négy budapestiben fordultunk meg rendszeresen. Egy év alatt legalább 20-20 vizsgálaton estünk át. Volt, hogy reggel az első busszal felmentünk a fővárosba, s csak az utolsót értük el éjfélkor... Végül a genetikai próbán is megfeleltünk ez év áprilisában, ami a jelentkezők 95 százalékának nem szokott összejönni. Az orvosetikai bizottság előtt is meg kellett jelennünk, ahol leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy önként adom-e át a vesémet, vagy ráhatásra. Meggyőztem őket azzal a kijelentésemmel is, amikor azt mondtam: akár ma délután is elvégezhetik rajtunk a műtétet. Mivel Ernő állapota hétről hétre egyre rosszabb lett, vettem magamnak a bátorságot s felhívtam Langer Róbertet, a transzplantációs klinika igazgatóját, s rákérdeztem: nem lehetne előbb elvégezni a műtétet?

A professzor úr megköszönte, hogy szóltam, s augusztus helyett azonnali időpontot mondott július elejére. A műtét előtti napon el kellett mennem a közjegyzőhöz, ahol írásba adtam, hogy lemondok az egyik vesémről. Másnap Veránál négy órán át tartott a beavatkozás, férjénél mindez hat órát vett igénybe. Az asszony ma is meleg szívvel gondol vissza a 36 éves doktorra, Pőcze Balázsra, aki a következőket mondta neki: „Ha megengedi, én veszem ki a veséjét. Megbízhat bennem, ez a136. ilyen műtétem.” Délután négy felé járhatott, amikor a házaspár magához tért az altatásból. Átintegettek egymásnak a szomszédos ágyra.

– Élünk! Csoda! Ez a két szó szaladt ki először a számon. S micsoda öröm volt, hogy egy szem fiunk, Péter ott állt az ágyunknál. Mindhárman szótlanul könnyeztünk. Harminchárom éves fiunk is felajánlotta a veséjét az apjának, de erről határozottan lebeszéltem, mondván, neki még fel kell nevelnie párjával a gyerekeit, a három és fél éves Ádámot és az egyéves Nórát. A gyógytornász nem akarta elhinni, hogy mi már másnap egyedül közlekedünk a kórteremben. Nevetve mondta: „Akkor nekem itt semmi dolgom!” A Baross utcai Semmelweis Egyetem Transzplantációs Klinikáján kisebb csodának számítottunk, mert nem lázasodtunk be, semmilyen szövődményünk nem lett.

Vizitkor Kovács álompárnak neveztek bennünket a dokik. Férjem veséje azonnal beindult, mindketten a nyolcadik napon hazajöhettünk, míg mások 10–14 napot töltöttek bent. Azóta négy és fél kilót szedett fel, mert ma már mindent ehet – a fűszeres ételeket és a déligyümölcsöket kivéve. Az addig kettőjük nem mindennapi történetét csendesen hallgató Ernő megjegyezte: – Nyugodtabb lettem, mert megszűnt a szobafogságom, újból jöhetek-mehetek a városban, intézhetem az ügyeinket. Már várom a januárt – Nem mész dolgozni! Inkább pihenj! – vág közbe asszonya, hiszen tudja, min jár már jó ideje a párja esze.

– Majd megint együtt eljárunk pecázni, felkeressük a barátainkat, na meg lejárunk Vörsre, ott is van mit csinálni a ház körül. A házaspár már nem szívesen emlékezik vissza az elmúlt nyarakra, amikor 10. emeleti lakásukban estére izzott a levegő – volt, hogy 38 fok volt –, mégsem mozdulhattak ki. – Felszabadultak bennem a boldogsághormonok! Volt, aki hősnek nevezett. Pedig nem ezért csináltam, hanem a férjemért, akinek segíteni akartam. Igaz, magamnak is jót tettem, mert úgy érzem, azóta tíz évet fiatalodtam.