Lovasságunk első világháborús krónikájának egyik legtöbbet vitatott ütközetére röviddel a cári Oroszország elleni hadiállapot életbelépését követően, 1914. augusztus 17-én került sor Gorodoknál. A csata megítélése még száz esztendő múltán is borzolja a kedélyeket. Gyönyörű és bravúros lovasrohamról beszél a stratéga, mészárszékről a pacifista utókor, és hadászati baklövésről az eseményeket mérlegelő historikus. Egy biztos, ebben a csatában a magyar huszár újra bebizonyította halált megvető bátorságát, de itt dőlt el az is, hogy a tradicionális könnyűlovasság a korábbi hagyományos harcmodor elvei és gyakorlata szerint már nem alkalmazható. A történelmi huszárvirtus végleg alulmaradt a világ rohamosan fejlődő haditechnikájával szemben.
Hagyományőrző pápai huszárok hallgatják Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének beszédét az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen (Fotó: Nagy Lajos)
Katonáink a m. kir. 5. lovashadosztály hadrendjéhez tartozó 23. lovasdandár kebelén a zalaegerszegi m. kir 6. és a pápai 7. honvéd huszár-ezredek kötelékében érkeztek az orosz határhoz közeli felvonulá-si területre. A kirakodást követően, a hadosztály – menetoszlopban – nehéz terepen, egyszer mély homokban, másszor árkokkal szabdalt erdős, mocsaras vidéken nyomult előre, keresve a lehetőséget az ellenséggel való találkozásra. A pápai ezred II. osztályát (lovassági zászlóalját) egy markáns zalaegerszegi huszártiszt, a férfikora legszebb éveiben járó Bárczay András őrnagy vezette. Bárczay családfáját köztiszteletben álló, neves elődök fémjelezték. Apja 1848–49-es honvédtiszt, a megtorlás idején halálra ítélt, később kegyelemből aradi várfogságot szenvedett Bárczay Miklós huszárkapitány, anyai ágról főnemesi, báró Vay és gróf Teleki vér csörgedezett ereiben. Fegyveres szolgálatát még a boldog békeidők derekán ifjú hadnagyként kezdte a cs. és kir. 12. közös huszárezredben. Innét bő egy évtizednyi német parancsszó után a víg kedélyű és igen jó szellemi képességgel bíró hadfit 1901-ben a hetes honvédhuszárok zalaegerszegi állomáshelyére irányították, ahol rövidesen megnősült, családot alapított. A nagy háború kirobbanása és lovastiszti pályafutása csúcsát jelentő osztályparancsnoki kinevezése, már anyaezredének városában, Pápán érte.
Bárczay András és felesége Deák Emma 1904-ben (Fotó: Bekő Tamás)
A huszárok – köztük Bárczay őrnagy és délceg vitézei – többnapi fárasztó és kimerítő lovaglás után augusztus 17-én kora délután értek Gorodok közelébe, ahol a felderítő járőrök rejtőzködő kozák alakulatokról számoltak be a hadosztályparancsnoknak. A hír hallatán Froreich Ernő altábornagyot elkapta a harci kedv és attól a vágytól sarkallva, hogy az uralkodó másnap esedékes születésnapjára egy győzelmes rohamról számoljon be rögtön támadási parancsot adott ki. El kell azonban ismerni, hogy a harci láz nemcsak a tábornokot, hanem az egész hadosztályt magával ragadta.
„A huszár a magyar föld gyermeke. Egyénisége a földön, mint legbiztosabb alapon áll és képzelete nem száguld a felhők szárnyán, csak egy esetben, ha győzelemről van szó” – írta később egy vérbeli huszár, vitéz Horthy István nyugalmazott lovassági tábornok, a kormányzó fivére. Alig néhány hét telt el az általános moz-gósítás elrendelésétől. Még élénken élt a trónörökös pár elleni szarajevói merénylet képe, a mindent elsöprő háborús propaganda, a becsvágy és Ferenc József király képmásával díszített vitézségi érem fényes medalionja, mind-mind a fékevesztett lovasroham, a mielőbbi összecsapás malmára hajtotta a vizet.
Ugyanakkor az is tény, hogy Froreich tábornok elképesztő hibát követett el. Az ellenség helyzetének és számának előzetes felmérése nélkül és abban a hitben, hogy az erélyes támadás kivédésére nem tudnak majd kellő erőket mozgósítani, hajmeresztő könnyelműséggel űzte katona fiait a biztos halálba. Amikor felsőbb utasításra a 23. dandár parancsnoka – Zech Colbert ezredes – is kiadta a vezényszót a lóháton való támadásra, elsőként a pápai 7. huszárok II. osztálya, rajvonalban Bárczay András vezetésével, kivont karddal rohamra indult a muszka gyalogság ellen. A zalaegerszegi huszárezred a 7/II. jobbszárnyát az árkos, dombos terepen, lépcsőben követte. Amint a lovasok elérték az álcázott sáncok előtt kifeszített drótakadályokat, gyorstüzelő géppuskák tucatjai zúdítottak golyózáport a támadókra. Perceken belül magyar vér festette pirosra a gorodoki harcmezőt. A buzérvörös nadrágban és kék mentében vágtázó csillogó-villogó huszárok biztos célpontul szolgáltak az eleven húsba vágó gyilkos pergőtűznek. Halottak és jajveszékelő sebesültek, fájdalomtól hörgő lovak hevertek az ellenséges vonal előtt, amin a következő roham feltorlódott.
A lovasdandár emléktáblája a zalaegerszegi Kossuth utcán látható (Fotó: Bekő Tamás)
„Mikor láttam, hogy a drótsövények és a jól beépített gépfegyverek ellen lovasroham indul meg – vallotta később egy kozák szemtanú –, bennem, mint vérbeli lovastisztben egyszerre meghűlt a vér. Úgy jöttek, robogtak, mint a megvadult ördögök. A mi gépfegyvereinket tisztek irányították, akik szigorú parancsot kaptak, hogy a lovas tömeget engedjék közel, lehetőleg a drótakadályok elé, és akkor kezdjék meg a tüzelést. Tisztjeink teljesítették a parancsot és a látványból én, az ellenséges katona valóságos ideggörcsöt kaptam. Közülünk többen sírva fakadtak.”
A csata után napvilágot látott orosz híradások azzal vádolták meg a huszárokat, hogy a roham előtt okvetlenül nagyobb mennyiségű alkoholt kaptak, mert csak így tanúsíthattak ilyen halált megvető bátorságot. Pedig szegény huszárok egész nap nem ettek, és nemhogy alkoholt, de még vizet sem ittak – tartotta a korabeli emlékezet.
A Volt egyszer egy huszárezred című kiállítás bepillantást nyújt a 7-es huszárok hétköznapjaiba (Fotó: Nagy Lajos)
Az ütközetben részt vett 5. lovas hadosztály elképesztően nagyarányú veszteségeket szenvedett. A fogyatkozást tovább növelte, hogy időközben eleredt az eső és a meghátráló magyarok Satanowba szorultak vissza, ahol a szuroksötét éjszaka folyamán újfent rajtuk ütöttek a kozákok. A hadosztály 24 tisztet – köztük a hadosztályparancsnokot – és 450 daliás közhuszárt vesztett, továbbá odalett 650 első osztályú csataló és a felszerelés zöme. Ennél kedvezőbben alakult Bárczay őrnagy élete. A gorodoki „halállovaglás” után négy lőtt és számtalan szúrt sebből vérezve, eszméletlen állapotban szállították a legközelebbi orosz tábori ispotályba, ahol az értékes hadizsákmányt hamarjában „összefoltozták”, majd fogságba vetették. Megjárta a vad Szibériát, raboskodott a hírhedt krasznojarszki lágerben, végül szerencsés hazatérését az emberségből jelesre vizsgázó dán királyságnak köszönhette. Bátorságát és hősiességét Vaskorona renddel, háborús szenvedéseit hadirokkant-jelvénnyel jutalmazta a huszársors.
