Kell nekünk, mint a só

És ahogy az a mesében lenni szokott, mond a két idősebb csuda dolgokat, aranyat, gyémántot, ékszert, csak úgy hamvasodik a király szeme ezek hallatán, talán könnyezne is, ha nehéz hivatala engedné, de hát ő ezt nem teheti meg. Bezzeg a harag ezer ránca tolul homlokára (azt nem tiltja a magas hivatal, sőt), amikor legkisebbik lánya csak annyit mond, úgy szereti őt, mint a sót. Tudjuk persze a folytatást, mikor átmeneti sóhiány lép fel a király konyháján, a kegyeiből kitaszított legkisebbik leány újra megbocsátást nyer, mert megérti az uralkodó is, olykor a legtermészetesebbnek gondolt dolgok hiánya képes leginkább szétzilálni az életünket. És a munkára ez nem csak azért igaz, mert a megélhetéshez szükséges anyagi javakat manapság jórészt így szokás előteremteni. Világunkban a biztonságot meghatározóan a munka jelenti.

A társadalom szervezését elnyerő csoportosulás elsősorban azt vállalja, munkával biztosítja polgárainak a megélhetést. Úgy szervezi meg az életüket, törvényalkotással, a folyamatok szabályzásával vagy éppen azzal, hogy hagyja a gazdaság, a piac belső törvényszerűségeit érvényesülni, hogy az embereknek legyen lehetőségük értelmes, termelő tevékenységre. A másik oldalról meg azt kell tudomásul vennünk, a munkához jutáshoz ma másra, többre van szükségünk, mint hajdan. Többfajta ismeretre, tudásra, a váltani tudás képességére. Mert a munkára nem csak a megélhetéshez szükséges anyagi javak előállítása miatt van szükségünk – az élet napi ritmusát is ez adja. Ha ebből kizökkenünk, nehezen találjuk meg újra magunkat. Olyan szükségletünk, mint a só. Akinek a hazájában nem jut (értelmes) munka, az elveszíti önmagát. A hazája meg őt.