Kőhalmi Zoltán: Azt mondom, ami vagyok

-  Olvastam a honlapján a gyakran ismételt válaszokat. Sokan kérdezték már ugyanarról?

- Igen, és ha sokan megkérdezik ugyanazt, akkor hajlamos vagyok ugyanazt válaszolni, és akkor abból nem lesz jó interjú.

- Akkor egy újdonságra térnék rá. A műsorában említette, hogy megint dohányzik. Miért szokott vissza a dohányzásra?

- Ezt még nem kérdezték meg valóban. Visszaszoktam sajnos a dohányzásra. Általában úgy csinálom, hogy ami velem történik, az kerül a színpadra. Aki figyelmesen hallgatja a műsoraimat, az tudja rekonstruálni az egész életemet. De úgy is érzem, hogy muszáj igazat mondani. Ez egy őszinte műfaj, és ami velem van, az kikerül a nézők elé. Már meséltem a színpadon, hogy visszaszoktam a dohányzásra. Ez nem egy szép dolog, de ez a helyzet. Egyik ismerősöm mondta, hogy látta a tévében hogy azzal kérkedek, hogy leszoktam a dohányzásról, de én nem tudom, mit ismételnek, mit nem. Most meg fognak őrülni az emberek, hogy hol ezt látják, hol azt. Igen, ez történt öt év után, de nem támogatom továbbra sem a visszaszokást. Volt, akinek segített, hogy én nem dohányoztam, és azután ment el ő is orvoshoz és szokott le, így valamiféle missziót is betöltöttem ezzel, úgyhogy nem szeretném elvenni az emberek kedvét.

Mindig nagyon sokat kellett beszélnem ahhoz, hogy az emberek megismerjék, hogy mi van belül. Nyilvánvalóan nem vagyok minden pillanatban az a mindenkit megnevettető alak, de nyomokban tartalmazom azt is (Fotó: Stiger Ádám)

-  Nem tűnik egy extrovertált típusnak. Mennyire nehéz kitárulkoznia a színpadon?

- Valóban nem vagyok egy extrovertált típus, de a legelején kiderült, hogy ennek erről kell szólnia, hogy magamról beszélek. Annyira nem vagyok extrovertált típus, hogy amikor egy alkalommal azt mondtam, hogy kipróbálom, a legelején - ez több mint tíz éve volt-, akkor két héttel a fellépés előtt is egy néma számon gondolkodtam, azon, hogy fogok beszéd nélkül fellépni. Az utolsó előtti nap arra jutottam, hogy nincs más megoldás, azt mondom, ami én vagyok.

-  Ez a leghálásabb téma?

­- Nem gondolkoztam azon, hogy mi hálás, mi nem, akkor úgy tűnt, hogy erről tudok beszélni. Aztán megtapasztaltam, hogy ez valóban nagyon közvetlen műfaj, a közönség megérzi, ha valami nem igaz. Ki lehet találni csodálatos poénokat, de ha nem passzol a figurához, akkor az nem fog ülni. Itt mindenki saját magát alakítja, mindenkinek az a figurája, ami. Amikor azt kérdezik, hogy otthon is vicces vagyok-e, akkor elmondom, hogy nyilvánvalóan nem vagyok minden pillanatban az a mindenkit megnevettető alak, de nyomokban tartalmazom azt is. Sokan, akik nézik a műsoraimat azt gondolják, hogy barátok vagyunk. Gyakran akadok így össze emberekkel, hogy ismerik a gyerekeimet, a szüleimet, nekem meg föl kell hozzájuk zárkóznom.

- Hozzá lehet szokni a népszerűség ezen oldalához?

- Nem kérdés, hogy van a népszerűségnek jó és rossz oldala. Ez egy ilyen, szakma, ezzel jár. Ha nem ismerne senki, az lenne a bajom. Eleinte nagyon érdekes volt, hogy nahát, valaki látott, és megismer. Nagy kaland volt, mert sokáig háttérember voltam más humoristáknál. Viszont egy idő után már feltételezem, hogy ismernek. Igyekszem kerülni a rivaldafényt, és antisztár lenni, rombolom a sztárságot színpadon és azon kívül is. Nem vagyok egy távolságtartó alak, leállok beszélgetni az emberekkel, de örülök, ha például vásárolni megyek, az nem arról szól, hogy én Kőhalmi Zoltán vagyok. Mindez szituáció és napszak függő is. Délután nagyon rendesek az emberek, éjfélkor egy kocsmában azonban nem kell csodálkozni, ha szélsőségesebb reakciókba botlom. Volt egy olyan korszakom, amikor presszókba beültem írni, amit nagyon szerettem. Ilyenkor öt percenként foglalkozni kellett az emberekkel, amit sokáig nehezen értettem meg, de ez egy ilyen dolog.

- Az ismertség megváltoztatta?

- Bizonyára változtam. Ránézésre soha nem voltam egy érdekes, vagy szép ember. Nekem mindig nagyon sokat kellett beszélnem ahhoz, hogy megismerjék, hogy mi van belül, és talán ennyi előnyöm, van, hogy ha már megnézik interneten a sok-sok dumámat, talán alapból érdekesebbnek tűnök. Kíváncsibbak az emberek, nem tudok annyira elbújni, és csak úgy figyelni őket. Ez szép apránként jött nekem. Valószínűleg egy sokk lehet annak, aki tehetségkutatón indul például énekesként, és másnapra már több millióan ismerik. Én végignéztem ezt külső szemlélőként a Fábrynál, (Fábry Sándor – a szerk.) dolgoztam neki tizenegy évig. Ő hétről-hétre, hónapról-hónapra lett egyre ismertebb. Nekem sem egyik napról a másikra jött a népszerűség, hanem apránként beletanultam.

- Mennyire elégedett magával?

- Sose vagyok elégedett magammal. Meglehetősen maximalista vagyok. Most már el tudom engedni a fellépéseket, de régen betegesen voltam maximalista. Kollégák tudnának erről mesélni, hogy milyen borzasztó volt az, amikor lejöttem a színpadról és Budapestig azt kérdezgettem, hogy de ugye nem volt rossz, meg nem volt rövid, nem volt hosszú. A legkisebb hibát is nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Most is látom, hogy mi a hiba, de azt mondom, hogy legközelebb nem így csinálom. Igyekszem építkezni a hibáimból, de hogy azt mondjam, hogy jaj de jó vagyok, az nagyon messze áll tőlem.  Ezt a szakmát is minden este tanulja az ember.

- Hova szeretne eljutni?

- Nagyon sok minden érdekel. Humoristának mondtam magam azokban az években is, amikor senki nem ismert, meg gimnazista koromban is, amikor csak az asztalfióknak írtam. Tudtam, hogy engem ez érdekel. Szerencsés dolognak tartom, hogy kiderült, hogy ez a színpadon is működik. Akik engem akkor ismertek, azok közül nagyon kevesen hitték el, hogy én képes vagyok kiállni az emberek elé és előadni. Azonban sok határterület van, amit szívesen csinálnék. Könyvet írok, szívesen írnék filmeket. Évek óta írok egy könyvet, az a munkacíme, hogy Minden könyv. Azért lesz jó, mert semmilyen más könyvet nem kell megvenni az embereknek, vagyis minden igényt kielégítő könyv lesz - persze humorban gondolkodom. Most legszívesebben ezt csinálom, ha nem járok fellépni, vagy nem a gyerekeket gondozom. Vannak fellángolásaim, például félbehagyott forgatókönyvek a fiókomban. Az a tapasztalatom, hogy apránként derül ki, hogy érdemes-e mást is megpróbálni, de meg tudom magam lepni.

- A fellépésen említette a szülei egykori tréfáit. Nekik is jó humoruk van?

- Édesapámnak csodálatos humora van, édesanyám pedig nagyon szeret mesélni. Ezek biztos összefüggnek azzal, amit csinálok. Nálunk esténként mindenki elmesélte, hogy mi történt vele aznap, ami stand-up szerűség volt, csak akkor nem tudtam, hogy ezt így hívják. Nekem fontos volt gyerekként is, hogy meg tudtam őket nevettetni.

- Mennyire nehéz új poénokat kitalálni?

- Ez egy érdekes kérdés. Akiknek tetszett a műsor, akár Veszprémben, azok közül sokan eljönnek a következő alkalommal is. Velük nagyon figyelmesnek kell lenni. Hogy ne azt mondjam, mint máskor, mindig diktafonra veszem az előadásaimat, vagy jegyzeteket készítek. Azt is fel kell már írni, milyen ingben léptem fel, mert egyszer KAP-nak (Kovács András Péter – a szerk.) beszóltak Debrecenben, hogy fél éve ugyanabban az ingben volt. Úgyhogy most az kerül a jegyzetembe, hogy sötétkék rövid ujjú ing, és elhangzott ez és ez. Ha legközelebb jövök, akkor tudni fogom. De valójában ez hajt bennünket. Eléggé felgyorsult a stand-up is, sok tartalomhoz hozzájutnak a nézők, és elég hamar mondják, hogy ezt már hallottuk. Ha például valahol félévente fellépek, akkor ott észnél kell lenni. Van, amit szívesen hallanak többször is a nézők vannak slágerszámok, amiket kérnek is. Van, amit én szeretek elmondani, például a vadriasztós történetet, de néha odajönnek hozzám, hogy miért nem volt ez vagy az. Azt vettem észtre, hogy az emberek sokkal jobban ismerik a poénjaimat, mint én magam.

- Léteznek úgymond oktató jellegű poénjai is, például, az, amelyik arról szól, hogy mennyit hajlik a föld egy kilométeren.

- Ez oktató jellegű? Ez egy fontos tudományos kérdés. Felmerül persze, hogy mennyire hasznos az az információ, ami átragad. Okosat mondani nagyon nem szeretnék. Úgy gondolom, nem szabad nagy szavakat használni, még akár egy slágerben sem. Nekem mindig az tetszik, ha valami egészen apró dologról van szó, amiből megért valami nagyot magának a néző. Az mindig demagóg, ha nagy szavakat mondunk. Szerintem azokról a közös apróságainkról kell beszélni, ami másoknak is fontos és talán valakinek nagyon fontos. Mindig arra játszok, hogy találjunk rá a közös pontjainkra. Ha elmesélem, hogy nekem milyen volt az ábrázoló geometria órám, akkor talán másnak is beugrik, hogy neki milyen volt az egyetem és az mit jelentett az életében. De soha nem azt mondom, hogy milyen fontos az egyetem. Nem hiszem, hogy azért van nálunk a mikrofon, hogy valami nagyon okosat mondjunk. Először poént kell mondani, aztán lehet, hogy annak lesz valami tanulsága. A tanulság önmagában nem áll meg. Akkor rontja el egy humorista, ha azt hiszi, azért van nála a mikrofon, mert igaza van.