Hírek

2014.02.09. 11:50

Szívvel-lélekkel végzett hivatás

Veszprém - Mesél a múlt, és vele együtt mesél id. Szathmáry Árpád tanár úr is. A könyvtárba menet a folyosó falain sorakozó, megkopott, régi tablókra mutat. Közben büszkén mesél volt tanítványairól, kollégáiról, a Közgázban eltöltött, emlékekkel teli hatvan évéről.

Szentpéteri Melitta

 

Visszaemlékezése lehetőséget teremt mindannyiunk számára, hogy egy kicsit visszapillantsunk a múltba. Szeretném kihangsúlyozni, nem lezárt pályára, befejezett életútra tekintünk vissza, hiszen a tanár úr 83 évesen ma is erős és szellemes, meghatározó egyénisége iskolánknak.

"1930. október 10-én, Hajmáskéren láttam meg a napvilágot. Édesanyám háztartásbeli asszony, édesapám Hajmáskér községi jegyzője volt. Apámat 1935-ben Papkeszi főjegyzőjének nevezték ki. Ott éltünk egészen 1938-ig, mígnem Németh Ignác, Hajmáskér akkori főjegyzője nyugdíjba nem ment, és apám át nem vette a helyét.

Az első elemi iskolát hatévesen, Papkeszin kezdtem, a másodikat már Hajmáskéren végeztem. Négy elemi népiskolai osztály elvégzése után 1941-ben kerültem a Veszprémi Kegyes-Tanítórendi Római Katolikus Gimnáziumba. Akkori osztályomba 63 gyerek járt, de 8 év múlva csupán 53-an érettségiztünk le. Tízen ültünk egy padban, tanítónk a katedrán foglalt helyet. Mi, diákok, egyenlőnek számítottunk. Nem volt kivételezés, társadalmi megkülönböztetés, hiszen mindenkinek egyenruhát kellett viselnie. Fejünkön az iskola címerével ellátott diáksapka volt, rövidnadrágot hordtunk flórharisnyával és térdzoknival, még télen is! A hosszúnadrág csak ötödiktől járt a gyerekeknek. Felszerelésünk egy könyvből, egy füzetből, egy palatáblából, tornaruhából és néhány rajzeszközből állt. Ebből az egy könyvből tanítottak minket olvasni, a számtant is ebből tanultuk. Az oktatási rendszer akkoriban elég sokszínű volt. Aki nem tanult tovább, az hat osztályt végzett. Osztatlan képzés volt, ami annyit jelentett, hogy elsőtől hatodikig bezárólag egy tanító tanította az egész társaságot. Ez különleges oktatási technikát és eljárást kívánt meg.

A tanórák reggel 8-tól délig tartottak. Délben mindenki hazamehetett ebédelni, majd délután két órától ismételten elkezdődött a tanítás egészen négy óráig. Minden napot vigyázzban állva, hátratett kézzel, az 1x1-et skandálva kezdtünk a vigyázó vezénylésével. Ha valaki beszélgetett, vagy előretette a kezét, annak először felírta a táblára a vigyázó a nevét, következőre egy x-et tett a feljegyzés mellé, legvégül pedig a " Rettenetes rossz " jelzővel illetve várhatta a tanítót a fegyelmezetlen tanuló. A tanár megérkezése után következett az ajtók, ablakok becsukása és a rendetlenkedő diákok megbüntetése. A legenyhébb büntetés a tenyeres és a körmös volt, legrosszabb esetben a diákot ráhúzták a padra és a tanító elporolta a nadrágját. Ezután elkezdődhetett a feleltetés. Leckét ritkán kaptunk, de amit megköveteltek, azt szóról szóra, oda-vissza tudnunk kellett. A számon kérés szóban vagy írásban történt. A legjobb osztályzatnak az egyes minősült, az ötös pedig a legrosszabb minősítés volt.

Fő tantárgynak a hittan számított. Háromszor kellett imádkozni naponta: reggel, délben és tanítás után. Ezen kívül még volt olvasás, írás, számtan, természetrajz, fizika, egy kis kémia és persze rajzóra is. Amit tanítottak, az hasznos volt, még a számtan is a mindennapi falusi élethez kapcsolódott. A feleltetést a magyarázat, majd a tanultak összefoglalása és a vázlatírás követte. Az elemi népiskola hat osztályának elvégzése után a tanuló úgynevezett ismétlő osztályba járt 1 2 évig, ahol megerősíthette a tudását. Sok verset tanultunk, de a verstanítás célja nem az üres memorizálás, hanem a helyes beszéd elsajátítása volt. A tanítók olyan műveket választottak, amelyek a hazaszeretetről, a szülők és a lakóhely szeretetéről szóltak.

A negyedik elemi iskola elvégzése után a veszprémi piarista gimnáziumban, a Vár utca 10. számú épületben folytattam tanulmányaimat. Az akkor folyó háborúban minden elpusztult, egy pad, egy ablak nem maradt épen. Ajtó és tábla sem volt. Egy Magyarország-térkép maradt csupán, amivel 1945 májusában elkezdtük a következő tanévet. Mikor az oroszok elfoglalták Veszprémet, az iskolánkból hadikórház lett. Csak a betegek gyógyultával kaphattuk vissza az iskolát, s elkezdődhetett a tanítás a nagy semmiben . A vasútállomásról kézben hoztunk cserepeket és vittük fel a padlásra, hogy legalább tető legyen a fejünk fölött.

Id. Szathmáry Árpád 83 évesen ma is erős és szellemes, meghatározó egyénisége a Közgáznak. A folyosó falain sorakozó, megkopott, régi tablókon látható diákokra is emlékszik. Közel tízezer fiatalt tanított. Fontos volt számára, hogy mindenki érezze jól magát ott, ahol ő vezeti a közösséget, és feltétlenül bízzanak benne (Fotók: Stieger Ádám)

Aki elvégezte a negyedik polgárit, az mehetett szakiskolába. Választhatott a kereskedelmi iskola, a tanítóképző vagy a gépipari iskola között. Itt már elsősorban szakmai tantárgyakat tanítottak. Nagy gondot fordítottak a szépírásra, a kereskedelmi levelezésre magyar, német, francia vagy angol nyelven. A háború után magyar vagy orosz nyelven lehetett mindezeket elsajátítani. A reálgimnáziumokban a természettudományok voltak a fontosak: a matematika, algebra, fizika, kémia, míg a humángimnáziumban az idegen nyelvet, illetve az irodalmat tartották a legfontosabbnak. Heti egy alkalommal volt csak hat óránk, az összes többi napon öt. Az órák 50 percesek, a szünetek pedig 10 perc hosszúságúak voltak. Akkoriban a gimnáziumi tandíj egy évre 80 pengő volt, ami egy tehén árának felelt meg. Ebből következik, hogy a szegényebb családok gyerekei nem tudtak továbbtanulni. Az én osztályomba szegény gyerekek jártak, csupán csak 1 2 tanulónak volt orvos vagy mérnök felmenője.

Miután 1949-ben az utolsó egyházi évfolyam végzőseként leérettségiztem, orvosi pályára készültem, de nem vettek fel, mert akkor már értelmiséginek számítottam. Édesanyám javaslatára az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának történelem- földrajz szakára jelentkeztem, sikeresen.

A diploma megszerzése után, 1953-ban munkába álltam történelem- földrajz szakos tanárként a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolában. Az egyenruha viselését itt is megkövetelték mind a tanároktól, mind a diákoktól. A fiúkon, tanárokon köpeny és nyakkendő volt, a lányok szoknyát viseltek, zefír anyagból készült blúzzal és ötgombos mellénnyel. Az egyenruha része volt az iskola címerével ellátott sapka is. Még kirándulni is ebben a ruhában mentünk! A Közgáz akkoriban  lányiskolának számított, csupán 4- 5 fiú volt egy átlagos, 48 fős osztályban. Kezdő tanárként osztályfőnökséggel bíztak meg, majd az 1971- 72-es tanévben igazgató lettem, 1975-től 1992-ig pedig igazgatóhelyettesi beosztásban tevékenykedtem. Dr. Borsi Lőrinctől, igazgatómtól megtanultam azt, hogyan kell tanítványaimból élő, együtt gondolkodó, cselekvő közösséget kialakítani. Igyekeztem kollégáimmal barátságos lenni, segíteni a
munkájukat, a fiatalokat tanítani, kerülni és megoldani a konfliktusokat.

Hozzáfogtam egy oktatási, tanulási, dolgozatfelkészítő módszer kidolgozásához, ami legalább 10 évet vett igénybe, amíg tökéletes nem lett. Kialakítottam azokat az elveket, amelyek alapján végezhettem tanító és nevelő munkámat. Hogy melyek voltak ezek? Legelőször is a tervszerűség és a tanmenet betartása. Minden órát úgy kezdtem, hogy a diákokkal kérdéseket íratattam le a füzetbe az aznapi tananyaghoz kapcsolódóan és kidolgoztattam velük. Eközben én egy homokóra segítségével feleltettem, ami öt percet vett igénybe. A felelőnek először három percig folyamatosan beszélnie kellett, a maradék időben pedig kérdéseket intéztem hozzá. A felelet végén a tanulónak értékelnie kellett a teljesítményét, ezután én is elmondtam a véleményemet. Diákjaimat megtanítottam arra, hogy a történelmet elemezzék, alakítsák ki önálló véleményüket. Dolgozatoknál pontozásos rendszert alkalmaztam, azaz annyi pont járt a dolgozatra, ahány tény szerepelt benne. A javítást mindig a diákokkal együtt végeztem. Nálam sosem csaltak, nem osztogattam elégteleneket. Fontosnak tartom, hogy a tanár és a diák bizalmas munkakapcsolatot alakítson ki egymással.

Tanulóim segítségével rendbe hoztuk a várbéli épületet, a várudvart. Fákat ültettünk, parkosítottunk, vízelvezetőket építettünk. Testnevelésóra után a gyerekeknek az alagsorból a felső emeletig kellett feljutni. Az emeletre vezető lépcsőket is én csináltam a gyerekekkel. A fiúk a várbástyán keverték a betont, amit egy általunk összeácsolt csúszdán lejuttattak a lányokhoz, akik kétkerekű talicskán hozták nekem, hogy bedolgozhassam. Együtt dolgoztam a gyerekekkel. Aki nem dolgozik velük együtt, azon átnéznek.

A tanítási program részét képezték a kirándulások, amelyeknek akkoriban a céljuk a játszva tanulás volt. Hetente vagy havonta kétszer jártam a természetet a tanulókkal, nyári és téli tábort szerveztem részükre. Főként a Magas-Tátrába kirándultunk szívesen. Minden évfolyamnak megvolt a maga kirándulási útvonalterve óráról órára kidolgozva. Az elsősöket északnyugatra vittem el, többek között Győrbe, Sopronba, Szombathelyre. A második évfolyamosokkal Kecskeméten, Szegeden kirándultunk. A harmadikosokat tíz napra vittem el a Magas-Tátrába. Egy ilyen tíznapos kirándulás akkoriban 700 forint volt, amelyre ezt a pénzt takarékbélyeg formájában gyűjtöttük össze. Egyik legemlékezetesebb kirándulásunk Debrecenben volt. Mint mindig, akkor is felkerestük az ottani közgazdasági iskolát és azon belül a velünk megegyező osztályt. Emlékszem, a fiúkat a kollégiumba helyeztük el, a lányokat pedig az ottani iskola tornacsarnokába szállásoltuk el éjszakára. Ekkor hangzott el az egyik legnagyobb elismerés, amit valaha diákoktól kaptam. A tanulók barátkoztak egymással, én pedig bementem hozzájuk. Egy debreceni diák értetlenkedve kérdezte egy osztályomba járó diáktól, hogy miért tűrik meg azt, hogy én is ott vagyok. A válasz egyszerű volt és szívből jövő: Mert a tanár úr is hozzánk tartozik . Ennél nagyobb elismerést talán nem is kaphat egy tanár. A végzősöket legvégül szeptemberben Budapestre kalauzoltam el. Minden egyes nap menetkészek voltunk, mire virradt. Az ebédre való kosztot mi magunk készítettük. A táborok alkalmával a tíz cserkésztörvény szerint éltünk. Felhúztuk a nemzeti lobogót és az iskola zászlaját. Számomra a cserkészet 10 pontja nem hivatkozási alap, hanem belülről fakadó, cselekedeteimet átható, kisugárzó erővel bíró életelv. Életem leggyönyörűbb évtizedei voltak ezek.

Nyugdíjazásom után, 1992-től 2006-ig még több mint 10 évig tanítottam a földrajzot és a történelmet a Közgázban. Az általam vezetett ODK (Országjáró Diákok Köre) nyári táboraiban jelzésekkel láttuk el Veszprém megye szinte összes turistaútvonalát. Diákjaimmal látogatható sátorozóhellyé alakítottuk a Balaton-környék egyik legszebb kirándulóhelyét a Zádor-várat. Kilátót építettünk, rendeztük a terepet, lépcsőt építettünk, ami a várból a forráshoz vezet. A hosszú évek folyamán közel 72 tábort szerveztem, amelyek mottója az a piaristáktól tanult életfilozófia, hogy az ember nemcsak puszta felhasználója, élvezője a mások által létrehozott javaknak, hanem maga is teremtője azoknak.

Még ma is szívesen szervezek túrákat, örömmel tartok osztályfőnöki órákat, időről időre megújítom az ODK tevékenységét és közösséget szervezek. Mert a cserkész híven teljesíti kötelességeit, amelyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik. Mert a cserkész ahol tud, segít. Aki megértette mindezeket és önállóan elindult az általam mutatott úton, azt nevezem én tanítványomnak. Boldog vagyok, hogy öt osztályt és közel tízezer diákot tudhatok magam mögött. Végezetül még annyit kérek: mindenki érezze jól magát ott, ahol én vezetem a közösséget, és feltétlenül bízzanak bennem, mert bizalmukat - úgy érzem - kiérdemeltem! "

Id. Szathmáry Árpád tanár úr pedagógiájának alapja még ma is az iskola és a fiatalokért való elkötelezettség. Számára a tanári mesterség nem csupán szakma, hanem hivatás, amit szívvel-lélekkel csinál. Nála ez már szenvedély, ami a hitelesség, a kisugárzás legmélyebb alapja, erő, amely megmozgatja a diákságot, inspirálja a tanárságot.

Szentpéteri Melitta

Közgazdasági
és Közigazgatási
Szakközépiskola

Mesél a múlt címmel Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Nyugdíjasok Érdekvédelmi Egyesülete és a Szenior Tanácsadók Társasága közös pályázatot írt ki a város általános és középiskolás diákjai számára. A generációs kapcsolatok erősítése jegyében olyan írásokat kértek a fiataloktól, amelyekben a város múltját is jól ismerő idősebb emberek felidéznek történelmi eseményekkel kapcsolatos saját élményeket, beszélnek elismert személyiségekről, régi mesterségekről, sportról, kultúráról. A felhívásra öt középiskola és három általános iskola diákjai jelentkeztek. A pályázatok alapján 24 diák kapott elismerést, illetve tárgyjutalmat. A pályázat egyik médiatámogatójaként részleteket közlünk a beérkezett írásokból.




Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!