Ünnepből tragédia

Déli pályaudvar, végállomás - mondja a géphang. Volt, akinek az augusztus 20-ai nap tragikus végállomás volt az életében.

Szent János Kórház: a szokásosnál is nagyobb zsúfoltság, siető orvosok és nővérek, begipszelt végtagú és bekötözött betegek - ez a kép fogad az ortopédiai és traumatoló-giai osztályon. Dr. Deák Tamás ügyeletvezető adjunktus csaknem 30 órája van szolgálatban, itt volt már akkor is, amikor a szomorú vasárnapon beszállították az első sérülteket. - Körülbelül 130 beteget láttunk el folyamatosan - mondja a doktor, aki hozzászokott ugyan a hasonló volumenű betegrohamokhoz, de augusztus 20-án még nem volt példa ilyesmire. - Sok a bordatörést szenvedett, illetve a gerincsérült páciensünk, sajnos egy fiatal hölgybeteg az eddigi vizsgálatok alapján egész életére béna marad. Külföldiek is kerültek az osztályunkra - tájékoztat. A legtöbben a leszakított cserepek, kitört ablaktáblák és a kidőlt fák miatt sérültek meg. Arra a kérdésre, hogy volt-e pánikhangulat a beszállítottak között, Deák doktor nemmel válaszol. - Szokatlan fegyelemmel viselték nem egy esetben a többórás várakozást is - ismeri el. - Orvoskollégákat nem kellett riasztani, inkább az osztály műszerállományának szűkössége okozott problémát. A könnyű sérülteket szerencsére a megfelelő ellátás után haza is engedhettük, közülük sokaknak viszont még vissza kell jönniük kontrollra vagy kötözésre.Szabó Edit bekötözött fejjel fekszik a kórházi ágyon, alig hallhatóan beszél, láthatóan nagy fájdalmai vannak. A 27 éves lány a könnyebb sérültek közé tartozik, pedig minden egyes mozdulat nehezére esik. A siófoki születésű Edit mindig is szerette a parádékat, most a barátjával és egy kisebb társasággal indult megnézni a pompás fényjátékot. A Bem rakparton kötöt-tek ki este fél 9 felé, amikor még semmi nem utalt az elkövetkezendő pokoljárásra. Éppen fényképezett, amikor szinte felrobbant az ég, és az özönvízszerű eső eltakart előle mindent és mindenkit. Innentől nem emlékszik semmire, a következő élőképe az, hogy két német vagy osztrák orvos hajol fölé és elsősegélyben részesítik, többen esernyőt tartanak föléje. Csak a mentőautóban tudta meg, hogy eltalálta a fejét egy fémdarab, és attól vesztette el az egyensúlyát és az eszméletét. - Azt hiszem, nyakcsigolya-zúzódásom van - suttogja elhaló hangon, majd hozzáteszi: nagyon, nagyon fáj, pedig kaptam fájdalomcsillapítót. Látszik, hogy küzd ellene, mégis eltörik nála a mécses. - Soha többé nem megyek tömegbe - mondja, és eltakarja az arcát.

Van, aki hajóról, a Dunán nézte - volna - a parádét. - Vízszintesen jött az eső, hófehér volt, mintha jég vagy hó lett volna. Átnéztem a kapitány kabinjának a szélvédőjén, és nem láttam mást, csak az ablaktörlő mozgását és a nagy fehérséget - emlékszik vissza F. Varga Noémi, aki születésnapi meglepetésként vett részt az augusztus 20-ai esti programon. - Csak arra koncentráltam, hogy a fedélzetről ne sodorjon le a szél, a Duna mintha felgyorsult volna, száguldott alattunk. Lépésről lépésre araszoltunk a hajó gyomra felé, a szűk lépcsőn persze csak egy ember tudott egyszerre lemenni. Az anyák mentették a gyerekeket, szorosan ölelték, fogták őket. Noémi a nagynénjétől kapta a Dunakorzó nevű sétahajóra szóló belépőt, hogy végre felszabadultan, kettesben a férjével ünnepelhessenek. Kellett némi szervezés is a háttérben, hogy három apró csemetéjüket - a legnagyobb sem iskolás még - erre az estére elvállalják a nagyszülők. A fiatalok boldogan készülődtek, a Vigadó téren szépen feldíszített sétahajókra szállhattak az ünneplők.- Négy vagy öt hajó állt sorban, kényelmesen le tudtunk ülni a fedélzeten és nagyon kellemes hangulatban vártuk a szépséges látványt. Ilyen közelről még soha nem láttam a tűzijátékot, vágytam rá gyerekkorom óta - mondja Noémi. - Láttam, milyen sokan vannak egészen közel a vízhez, ülnek a lépcsőkön, szinte belelóg a lábuk a Dunába. A folyón rengeteg kis motorcsónak, jacht, kishajó ringatózott, őket a Gellért-hegy alá, a Szabadság hídhoz terelték, egy egészen kis területre. Gyönyörű volt a díszkivilágításban pompázó város panorámája... Észak felől azonban hirtelen fények kezdtek villódzni, furcsán, fenn az égen. Mutattam a férjemnek, talán villámlik? De semmi hang, dörgés nem kísérte. Egyszer csak elkezdődött a fényjáték, hatalmas vörös, zöld és fehér, nemzetiszínű gömbök pukkantak az égbolton, millió csillámot szórva szét. Ez az - gondoltam magamban -, fantasztikus, gyönyörű, és átadtam magam a látványnak... Szinte nem is vettem észre, amikor egy-két csepp eső a hajamra, vállamra hullott. Jé, esik - mondták néhányan, majd hihetetlen erejű szél támadt és feltartóztathatatlanul fújta szemünkbe, arcunkba a vizet. Mire felocsúdtunk, hogy fedezéket keressünk, már mindenünk elázott, mindenünkön csurgott a víz. Kapaszkodj, ne engedd el a korlátot - csak ezt lehetett hallani a fedélzeten, majd megmozdult alattunk a hajó, valamiért ki akart farolni a kikötőből. A négy vagy öt sétahajó a száz kilométeres széltől egymásnak ütődött, iszonyú erők hatása alá kerültünk és vergődtünk a háborgó víz felett tehetetlenül. Akkor jutottak eszembe a kishajók és rajta az emberek, mentőmellény és minden nélkül. És a rakparton ülő sok ezer bámészkodó, akiknek még kapaszkodni sincs mibe... Úristen - gondoltam -, mi lehet velük? És szinte megnyugodva néztem körül a hajó aljában összezsúfolódott társaságon, mi megvagyunk, senki nem esett pánikba, senki nem vérzik, épek a gyerekek. Volt, aki még halványan mosolygott is, micsoda cirkuszba keveredtünk, és lám, viszonylag megúsztuk.Noémi és a párja valóban szerencsésen megúszták. Sőt, alig fél óra múlva, amikor elcsendesült szél, elállt az eső, talpig vizesen, ámde fiatalos elszántsággal nekivágtak gyalog a Vigadó tértől a Kálvin térig tartó, korántsem kis távolságnak. Megdöbbentő volt a látvány. Épülettörmelékek, összetört autók, kidőlt fák, villanyoszlopok között sétáltak a hideg éjszakában. A születésnapi édes kettes vacsora végül is boldog, ha nem is felhőtlen hangulatban telt. Majd nem kis viszontagságok árán sikerült az utcán fogott taxival hazajutniuk, mert már a taxitársaságok sem vették fel a telefont.Hétfő reggel hét óra. A Lánchídon mindkét irányban zavartalan a forgalom - mondja a kocsiban a rádió. Éppen ott haladok, lelátni az alsó rakpartra, sárga munkagép küzd szétfűrészelt fa-ágakkal. Az egész úttestet eltakarják a törmelékek, derékvastagságú rönkök hevernek az út szélén. A hírolvasó tárgyilagos hangon éppen arról beszél, hogy a szél kicsavart egy fát a felső rakparton, az lezuhant és két embert halálra zúzott. Állítólag az egyik egy tizenkét éves kislány volt. Lekanyarodom, megkeresem a fát. Vén gesztenye dőlt ki a sorból. A belseje teljesen korhadt, szinte üres. Nem csoda, hogy a szél könnyen elbánt vele. Jön a 19-es villamos, lassít a vezetője, csenget. A sínen sármaradványok, az emberek kifelé bámulnak.

Mindenki tudja, itt történt a tragédia. A fa csonkja talán örök mementó lesz, bár ma még nem ég ott gyertya.