"Hova mennék én, anya ?" - Nevelőszülőkkel beszélgettünk

Veszprém megyében 92 nevelőszülőnél 326 gyermek és 24 utógondozott él. Magyarósi Lajosné Erika Ősiben tizennyolc éve nevelőszülő. Már a harmincadik gyermeket neveli, jelenleg hat gyermekről gondoskodik, három még pelenkás, a nagyfiú tizennyolc éves.

– Nekem nincs testvérem, ez mindig világfájdalmam volt, nem szerettem egyedül lenni soha, mindig összeszedtem a családban az apróságokat, rossz volt, mikor elmentek. A barátnőm példája is – aki több mint negyven gyermeket nevelt már – előttem volt, hogy nevelőszülőnek jelentkeztem. Még mindig nagy kihívásnak érzem, ha egy új kisgyermek jön. A családom mellettem áll, egyedül ezt a munkát nehéz lenne végezni. Sok szépsége van, minden apró kicsi lépésnek örülünk, amint látjuk a fejlődésüket. Pedig volt olyan, hogy azt mondtuk, édes Istenem, ezzel a kicsivel mit fogunk kezdeni, de beszélgettük a párommal, majd a szeretetünk segíteni fog és valóban.

Nagyon meg tudnak változni az által, hogy bekerülnek egy családba és érzik a szeretetet. A most tizenkét éves fiúnk egy kilóval született, hathónapos kora óta van nálunk. Beszélgettünk, mi lesz, ha elmegy tőlünk „örökbe", azt mondta, hova mennék én anya, nincs nekem senkim, ti vagytok a családom, én fogom majd a gazdaságot vezetni. Egyikük meg most azt kérte, hadd tetováltassa a kezére a család szót, mert ez neki nagyon fontos. A most érettségizős fiúnk, a nagy lakli, majdnem két méter, nyolcnapos kora óta van velünk. Az örökbeadás van, mikor öröm, ha látjuk, hogy jó helyre kerülnek, de kicsit fájdalom is. Vissza-visszatérnek látogatóba, akkor nagy az öröm, most Anyák napján is meglátogatott egyikük, büszke vagyok rá.

Erika harmincévnyi vendéglátós múltja után választotta e hivatást. Két felnőtt gyermekük, három unokájuk van, akik szintén igénylik a segítségét. A két kicsi sokszor mondja reggel, inkább a mami-oviba menjenek, a nagyobb elsős, ő megy érte az iskolába és tanul vele. Nyolc éve nevelőszülői tréner, részt vesz a nevelőszülők képzésében, a gyermekek fogadásához való felkészítésükben. Sok közös programot szerveznek a nála élő gyermekekkel és a vér szerinti családtagjaival.

– Összekovácsol bennünket a rengeteg közös élmény, a kirándulások, a túrázások. Nyaralni a lányom és a fiam családjával megyünk, vagy tizenöten. Tavaly hajókáztunk, mikor felszálltunk, a kapitány kiáltott, megjött a csoport. Hogy van-e, volt-e kedvenc? Soha nem szabad éreztetni, ha valamelyikük közelebb áll a szívünkhöz, nem szabad különbséget tenni, ez fájna a többinek. Most van két olyan kislányom, akik állandóan versengenek, melyik bújjon jobban, ha az egyiket felveszem, szalad a másik, nehogy lemaradjon. A főzés? A lányom mondja mostanában, anyának úgy kell segíteni a nagyfazekat a gázra feltenni, ha levest főz, mert nem bírja el, ha teleengedi vízzel.

Magyarósiéknak tavaly volt a negyvenedik házassági évfordulójuk. Gyermekeik megszervezték egy hétvégi pihenésüket, édesapjuk szabadságát titokban elintézték a munkahelyén. Elmentek Zalakarosra, de két gyermeket magukkal vittek, nem lehetett megállni, mondja Erika. A férje, ha elkezd mesélni a gyárban a gyerekekről, mondják neki, mást sem tudsz, csak dicsekedni.

Bogdán Ferencné és Magyarósi Lajosné – balról jobbra – szeretetben nevelik gondozottaikat 
Fotó: Müller Anikó Hanga

Bogdán Ferencné Edit Sümegen él, ápolóként dolgozik a pszichiátrián, 2006 óta nevelőszülő. Két óvodás kislányról gondoskodnak, a nagyfiú hat éve van náluk, tőlük fog „útnak indulni". Amikor felnőtt fiuk és lányuk kiröppent a családi fészekből, csendes lett a ház.

– Akkor úgy éreztem, kell még, hogy éljen ez a ház, hogy zaj, zsivaj, élet legyen benne. A férjem először rám csodálkozott, de végig támogatott, kell, hogy adjunk a szeretetünkből másoknak, mert egy simogatás, egy ölelés, egy mosoly többet ér sokszor, mint egy szelet kenyér. A férjem sokat segít, sőt, anyukám is, őt mamának szólítják a gyerekek. Megható pillanatokat élünk át a gyermekekkel, ha hazaérek a munkából, futnak elém, átölelnek, öröm, mosoly van az arcukon.

A munkában tizenkétórázok, hogy lehet bírni? Mindenkor a szépet kell látni, ha elfárad az ember, mindig van valami, ami feltölt, azt mondatja, érdemes és kell csinálni. Amikor elültetünk közösen egy virágot, utána együtt öntözzük, meg boldogan végigmenni az utcán, csacsogni, meglátni egy pillangót, egy virágot, és fogják a kezemet, mondják, fussunk Edit néni, lobogjon a hajunk. A rajzaikon süt a Nap és mindenhol virágok, ebből is látszik, ha egy gyermek boldog.

Ha a nagyfiú készíti a vacsorát, keni a kenyereket, az asztalnál akkorákat nevetünk, sokszor mondom, már hagyjuk abba, mert nem tudunk enni kacagástól. Akik „örökbementek" is, nem felejtjük el őket, maradt a kéznyomuk a falon, vagy a félbe maradt gumicukor, amit eltettünk egy üvegbe, bármi, itt vannak velünk.

Nehéz megválni tőlük, de felkészítjük őket, „jön majd valaki, akinek csak te leszel", mondjuk és ráéreznek, hogy menniük kell. Minket a keresztnevünkön szólítanak, az anya, az apa megnevezés a vér szerinti szüleiket illeti meg, meg azt hiszem, ha minket hívnának így, még nehezebb lenne az elválás, ezt nem szabad, mondtuk, mert az ember ebbe egy kicsit úgyis belehal.

Erika úgy gondolja, egy kisgyermeknek nagyon rossz érzés, ha senkinek nem mondhatja, anya. Egyfajta biztonságot is ad. Mindketten azt mondják, a nevelőszülőséghez nagy elhivatottság és szeretet kell. Pénzért csinálni nem lehet, aki ezt gondolná, ne csinálja, mert nagyobb kárt tesz, vélik. Nem problémamentes az élet, sok a kihívás, a gyermekekkel szembeni előítélet, vannak gondok az együttélés során, ahogy más családokban is, de ahogy a Magyarósi és a Bogdán házaspár megéli, csak a szép marad meg.