Egy közülünk, de...

Szombaton délután még örömmel, mosolyogva vette át az általa alapított Tapolca Vívóklub oklevelét a kolbásztöltő verseny eredményhirdetésén, a víziszínpadon. Aztán lépett talán tízet, elsápadt, összeesett. Mentőápoló élesztette újra, hiába. Másnap délelőtt ugyanott már emlékhelyet állítottak tiszteletére. Tanítványok nézték értetlenül, sírva fekete keretes fényképét, szülők gyújtottak mécseseket tiszteletük jeléül. A délelőtti futóversenyből emlékfutás lett, a hagyományos vidám pancsolás helyett legtöbben csak csendesen úsztak néhány kört Szalay Gyöngyi emlékére. A városvezetés döntése értelmében elmaradt az esti Fő téri szilveszteri utcabál, de a vendéglátók forralt boros faházainál még éjfél után is hangos zene szólt. Mindenkinek szíve joga volt eldönteni, hogy mulat, vagy csendesen emlékezik. A közösségi oldalon Újév reggelére mégis elindult az utcabált hiányolók panasz áradata. Azoké, akik talán nem is tudják, hogy Gyöngyi korábban alpolgármester volt, hogy olimpiai bronzérmes párbajtőrözőként, hétszeres világbajnokként öregbítette nem csak Tapolca, hanem az ország hírnevét is. Hogy évtizedek óta szabad idejét feláldozva sorra nevelte, edzette, versenyeztette az őt méltán viszont szerető tanítványait. Gondoljunk csak sokak mellett a sikeres Siklósi testvérekre. De klubtársként erősítette, tanácsaival segítette Boczkó Gábort is. Szóval tessék, lehet próbálkozni, érjenek csak sokan a nyomába! Mert mondhatják, persze, hogy csupán egy volt közülünk.

Na de milyen egy!