Marian Cozma tragédiája jelkép lett

Alapjaiban változott meg az emberek gondolkodása. Volt rengeteg könny, felemelő pillanat, ökölbe szoruló kezek, és

született egy film, amelynek producerével, Kálomista Gáborral beszélgettünk a tragédiáról és annak utóhatásairól.

A Veszprém kézilabdázóját, Marian Cozmát 2009. február 8-án gyilkolták meg egy szórakozóhely előtt. A román beállós becstelen, aljas provokáció áldozata lett, többen, kést is használva támadtak rá, nem volt esélye.

A bűntett utáni gyász, keserűség és düh egy olyan mély vákuumban egyesült, amelynek ürességét minden eszközzel igyekeztek betölteni az emberek. Különösen a veszprémiek és a kézilabdabarátok, akik soha elképzelni sem tudtak volna egy ilyen tragédiát.

Ezek közé a kézilabdabarátok közé tartozott Kálomista Gábor producer is, aki filmmel szeretett volna adózni Cozma emlékének, egyben elmesélni a történteket, megkönnyíteni azok feldolgozását. Volt rá igény. Több mint négyezer ember gyűlt össze a Veszprém Arénában, ahol először mutatták be a Szíven szúrt ország című filmet.

Az alkotás hihetetlen rövid idő alatt készült el, ami csaknem akkora bravúr volt, mint az, hogy a veszprémi kézisek tudták folytatni szereplésüket. A tragédiát követően tényleg a feje tetején állt minden. Kálomista Gáborral attól a naptól kezdtük a visszaemlékezést, amely örökre fekete betűs lesz a bakonyi megyeszékhelyen.

– Arra már nem emlékszem, hogy ki, de valaki felhívott hajnalban, és én el is indultam Budapestről Veszprémbe. Megmondom őszintén, nem tudtam, hogy ekkora a baj, a részleteket nem ismertem, csak annyit, hogy Mariant megszúrták. Még útközben jött a telefon: meghalt. Ráadásul másik két játékos is súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett. Egyszerűen felfoghatatlan volt. Hogy történt? Miért? – emlékezett vissza arra a tragikus februári napra tíz esztendővel ezelőttről a producer, aki évtizedes szurkolója volt a csapatnak.

– Reggel már ott voltam a helyszínen, friss nyomok voltak, megrázó volt látni, elképzelni, mi történt.

Kálomista Gábor elmondta, a tragédiát követő időszak rémálomszerűen telt. Nagyon aggódtak a másik két megtámadott játékosért, Zarko Sesumért és Ivan Pesicért. A kézilabdázók érthető módon teljesen kikészültek, barátjukat, társukat veszítették el. Fogalmunk sem volt, a soron következő meccsekre egyáltalán ki tud-e állni a csapat.

– Zavaros heteket éltünk, ráadásul volt egy nagyon komoly félelem a levegőben. Mi lesz a folytatás? Itt embert öltek, aljas, becstelen módon, egy olyan kisvárosban, ahol ez nem volt jellemző. Milyen következményei lesznek ennek a tettnek a városra, a kézilabdára és a sportra nézve? De tovább megyek, az emberek gondolkodására nézve. Ha nincs Petre Cozma, ez az ügy sokkal rosszabb irányba is fordulhatott volna.

A filmes szakember, aki évekkel később a bakonyi kézisek egyik vezetője lett, arra célzott, hogy Marian Cozma Magyarországra érkező édesapja akadályozta meg azt, hogy több ezer bosszúszomjas ember, szurkoló megtorolja a román játékossal történteket

– Ő egyből mondta, hogy nem haragszik Magyarországon senkire. Úgy fogalmazott, hogy itt ölték meg a fiamat, de tudom, hogy ti tiszteltétek és szerettétek őt. Az igazi tetteseket kell elfogni, és nem céltalan bosszúhadjáratot folytatni.

Kálomista Gábor kitért arra, hogy tudomása szerint az akkori politikai elit megpróbálta kisebbíteni az ügy jelentőségét. Nem akarták felhívni a figyelmet arra, hogy mi zajlik ebben az országban, el akarták simítani a dolgot, a tragédiát egy egyszerű kocsmai verekedésnek beállítani.

– Volt bennünk félelem, hogy sikerülhet, ezért fogtunk kamerát és próbáltuk megörökíteni az egészet. Nem készültünk arra, hogy komoly dramaturgiára felépített filmet készítsünk. De ahogy haladtak előre a dolgok, mi is egyre jobban belekerültünk a történetbe. A politikai érdek nyilvánvalóan nem találkozott a közérdekkel, szerettük volna a felszínen tartani az ügyet. Kötelességünknek éreztük, hogy legyen erről közbeszéd, és tudja meg mindenki, itt mi történt. Szerintünk mi történt, mert – mint később kiderült – a bíróságok másként látták az eseménysorozatot.

Kiemelte: az arénabeli filmbemutató katartikus élmény volt. – Rámutatott arra, hogy nincs itt magyar, román vagy szerb, hanem sportemberek, tisztességes emberek vannak, és gonosz, aljas bűnözők. Az is látszott, hogy ezt a gyilkosságot biztosan nem bocsátja meg a közvélemény az elkövetőknek.

A producer tíz év elteltével sem látja másnak filmjét, ma is tartja, hogy ez az alkotás nem oknyomozásnak készült, hanem azért, hogy a veszprémi tragédiára felfűzve rögzítsen egy bizonyos hazai közállapotot. Számos hasonló bűneset történt akkoriban, a híres sportoló meggyilkolása erre a tarthatatlan helyzetre is ráirányította a figyelmet.

– Marian Cozma tragédiája jelképe lett annak, hogy ebben az országban van még tartás, kitartás és becsület, hogy megvédje magát – fogalmazott Kálomista Gábor, aki hozzátette: a Szíven szúrt országot és őt személy szerint is számos támadás érte akkoriban. Nem szerették, hogy ráirányítottuk a figyelmet a hazai állapotokra, másfelől sokan azt gondolták, hogy az elkövetők a film hatására keményebb büntetést kapnak a megérdemeltnél.

A bírósági eljárásokkal kapcsolatban úgy gondolja, az elsőfokú ítélet lett volna a megfelelő lezárása az ügynek. – A legnagyobb megdöbbenésünkre a másodfok brutális módon enyhítette a büntetéseket, ami ma is érthetetlen számomra.

Kálomista Gábor azóta sokszor találkozott a gyilkosságnál megsérült Zarko Sesummal és Ivan Pesiccsel, ilyenkor mindig megemlékeztek az egykori barátról és csapattársról. Petre Cozmával viszont megszakadt a kapcsolata. Erről a szakításról nem akart sokat beszélni, csak annyit mondott, hogy voltak olyan emberek, akik több száz millió forintos kártérítést ígértek az édesapának. Ő azok között volt, aki ezt fenntartásokkal kezelte, hiszen tudta, hogy az elkövetőknek nem volt legális jövedelmük, amiből be lehetett volna hajtani a kártérítést. Az egész dolog rosszul jött ki, és azóta nem beszéltek. Ugyanakkor rendkívül tiszteli Petre Cozmát, azt gondolja, egy nagyszerű emberről van szó.

– Továbbra is osztozom a fájdalmában. Sok minden történt azóta, sokféle hatása volt a tragédiának, ami viszont nem változott, az a gyász.