Petőfi Sándor a legfontosabb értékek megtestesítője

Megtestesítette a szabadságot, a szerelmet, a legfontosabb értékeket, melyeket szakrális szent ügyként kezelt haláláig. A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakjára emlékezni szinte hazafias kötelességünk.

Petőfi Sándor költészete nagy hatás gyakorolt a tapolcai születésű Németh István Péter író, költő, irodalomtörténészre. A kiskőrösi szülőházba többször is ellátogatott. Budapesten járva, a Március 15. téren a romkertben nagyon szeretett olvasni. Megjegyezte: „A Nemzeti dalt szavaló Petőfi Sándor szobor-szemével, hej, ha rám pillanthatott volna!” Fiatalkorában Pápán, a Bocsor Kollégiumban az a boltíves helyiség volt a tanulószobája, ahol Petőfi Sándor, Orlai Petrich Soma és Jókai Mór az önképzőköri összejöveteleiket tartották. Diákkorának egyik legszívmelengetőbb olvasmánya Ottlik Géza Próza című kötete annak is A nyomdában című fejezete volt, mely az 1848. március 15-i eseményekről szólt. Arról, miként segített az akkor ötvenéves Landerer Lajos nyomdatulajdonos – a pillanatra zavarba jövő – Petőfinek s az egész forradalmi fiatalságnak, hogy a cenzúra megkerülésével mégiscsak abban a minutumban kinyomtathassák a Talpra magyart és a Tizenkét pontot.

– „Pusztán szerénységből súg, nem óvatosságból, hiszen ezt a súgást még Bécsben is tisztán fogják majd hallani”: „Foglaljanak le egy sajtót!” Idős és fiatal, „magyarok és nem magyarok” egyet gondoltak akkor. Ami közös gondolat vagy már ihlet, s igen ritka, ám – Ottlik szerint – „nemzetté teszik a népet.” Petőfinek, lám, sikerült aznap eggyé forrasztani a sokaságot – jegyezte meg Németh István Péter.

A költő géniusz, az értékember Petőfi, forradalmár mivoltán túl, megzabolázhatatlan igazságérzetével, őszinteségével rendkívüli erővel hatott irodalmárokra, gondolkodókra, alkotókra, tovább adományozva számukra azt a zászlót melyet mindezek szellemében vitt egészen haláláig. Ikonikus nagyságával, létével, mit hagyott örökül?

– Kosztolányi Dezső a Petőfi Sándorka című novellájában, Illyés Gyula pedig Petőfi-könyvének elején tartott szimultánt arról, hogy egykoron szilveszterkor, megannyi gondolkodónk, embertársunk várta valaki születését, aki az országot majd egy 1823 esztendővel azelőtti betlehemi éjszakára fogja emlékeztetni. Juliusz Slowacki mellett Petőfi Sándor nem csupán kimondta azt, hogy az Isten új Mózesekként költőket rendelt arra a küldetésre, hogy egy igazságosabb rend felé vezesse a követőit, hanem be is teljesítette azt. Holott neki, Jézus harminchárom földi esztendejénél kevesebb idő jutott. Nyugtalanul vándorolt, de szerelmes is volt, gyermeke született, no meg úgy írt remekműveket, hogy azokkal szembe sohase kerülhessenek a tettei. Pilinszky János egyenest hozzá címezte levelét: „Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel.

És ez az igazmondás. Itt mindig hozzád fordulok.” Ady Endre a lehető legnagyobb rangot adta Petőfinek. Úgy jellemezte, hogy: Gyermek. „A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz Isten.” Hatalmasabb elismerés ez az Aranygyapjas rendnél, vagy éppen az őrnagyi rangjánál. Babits Mihály is a kérlelhetetlen igazságérzettel beszélő és cselekvő hőst látta benne. Miképpen 1956-ban a nevét viselő Petőfi Körben is, hatására születtek a leghumánusabb elgondolások, melyeket aztán Utassy József is annyira hiányolt. Meg is írta a Zúg márciust. Petőfi Sándor napjainkig így eleven.

Nélküle nem lehetett volna március 15-én mindaz, ami csodálatosan megtörtént. Képzőművészeink az egyetlen róla maradt dagerrotípiát, az első fényképrögzítési eljárás eredményét időről-időre újra rajzolják és festik, akár egy csodatévő ikont. Hozzám a tapolcai képzőművész T. Szabó László dörzsöléssel megalkotott frottázsa áll a legközelebb, Petőfi aurájában megjelenő kokárda trikolórjával – zárta gondolatait Németh István Péter.