De hát ilyen a mi egyszeri életünk

Ennek a jegyzetnek az ötlete úgy kezdődött, hogy egy dalénekes hölggyel szombaton keresztülutaztam a fél Dunántúlon, s közben Gounod Faust című operáját hallgattuk cd-ről, Nicolai Gedda, Victoria de los Angeles és Borisz Christoff szereplésével. A Faustban a katonák indulója kísértetiesen hasonlít Verdi Aidájának híres indulójára; az előbbi 1858-ban, az utóbbi 1870-ben került színpadra. Azon meditáltunk, ki kitől lopott. A bemutatók éve alapján az olasz mester a hunyó. Útközben úgy általában az operai műfaj felsőbbrendűségéről is szót váltottunk, természetesen az operett kárára. Nekem ettől aztán lelkiismeret-furdalásom támadt, ezért este végignéztem az m1-n a 125 éve született Kálmán Imrére emlékező kétórás összeállítást, amelyet Horváth Ádám rendezett. A Siófokon született Kálmán Imre műfajában legalább olyan halhatatlan klasszikus, mint Verdi és Gounod; még azt is megkockáztatom, hogy talán a világ legnagyobb, legismertebb operettkomponistája. A Csárdáskirálynő, A bajadér, A cirkuszhercegnő, A Mont- martre-i ibolya, a Marica grófnő és Az ördöglovas dallamaira nem lehet ráfogni, hogy olcsó, elcsépelt melódiák lennének, állják a sarat az időben. A Fővárosi Operettszínház születésnapi nemzetközi gálája erről győzött meg újra. Aki igényes, veretes zenén nevelkedett, annak az operett mézes-mázos, szirupos tákolmány. Valljuk be, a művek többsége ilyen. Kálmán Imre is tudta, hogy mi kell a népnek, de ő saját muzsikáját olyan szférákba emelte, ahol ezek a lekicsinylő jelzők végképp megsemmisülnek. A librettókon, a történeteken persze változatlanul lehet élcelődni, de hát miért baj az, ha a színpadon nincs dráma és csak az életöröm tobzódik, legfeljebb a szerelmi csalódások jelentik az egyetlen megrendülést, de azokba sem kell feltétlenül belehalni. Az élet jelenségeinek egész arzenálja felvonul az operett világában; mesék, humoros, idilli fordulatok, nevetséges teatralitások, pózok, átverések, tévedések, pojácáskodások, ökörségek szabdalják keresztül-kasul a felvonásokat, emberi ösztönök - erények és gyarlóságok - tolakodnak elénk a muzsika kíséretében. De hát ilyen az egész életünk. A jubileumi gálán nem villogtak nagy nevek a színpadon, de láthattuk Dolhai Attilát, Oszvald Marikát, Kalocsai Zsuzsát és Peller Károlyt. Peller nem egy Németh Sándor vagy Farkas Bálint, de egyre remekebb színésze lesz a műfajnak. Jöttek énekesek Bécsből, Szentpétervárról és Prágából. A műsor végére már szégyelltem, hogy időnként cinikus és szélsőséges a véleményem az operett- ről. Kálmán Imre kétségkívül van olyan alakja a magyar zenetörténetnek, mint a jogosan ajnározott és ünnepelt pályatársai.