Mariók és varázslók a színpadon

AéJa halál felemel. De mi történik akkor, ha ez csak időnyerés, s a gonosz uralmával újra és újra szembe kell szállni? Mariók és varázslók firtatták a kérdést szerda este a veszprémi Pannon Várszínház falai között. Látod? Egyre több kép vár otthon a falon, s egyre több képet cipelsz magad is, s már alig veszed észre, ki néz vissza rád, ki vagy te, s hol kezdődik léted, akaratod, reményeid határa. Ajtókat látsz, aztán rájössz, csak egy ajtó létezik, s csak azt nem érted, hogy a ktről beszűrődő fény honnan jön, s hová vezet, megrettensz attól, amit magadban látsz, s nem érted, hogy varázslat csupán, hitvány emberi gyengeség, vagy eszköz, amely megtanít választani, s látni jót a rossz helyén.

A tavaly útjára indított Veszprémi Tavaszi Fesztivál idei egyik legizgalmasabbnak ígérkező estje szokatlanul indult, mégis, amikor az előcsarnok bal oldali lépcsőjére fellépett egy férfi, s igyekezve túlharsogni a várakozó közönséget, az egyik címszerepet táncoló Majoros István betegségét bejelentette, még nem gondoltam, hogy a Miskolci Nemzeti Színház meghirdetett táncelőadását felcserélő filmvetítés is kárpótol majd. Sőt. Volt abban valami borzongató, ahogyan a letűnt korosztályokat, igényes, de gyűrt nadrágos egykori gentlemant, a gonosz hatalma alatt szintén megtörő értelmiségit képviselő táncművész csak a vetítővászon ellenfényében kapott szerepet. A gonosz varázsló akarta így? S mit élhet át a fiatalok közt egy régi rend ellenpólusaként megjelenő alak, mialatt fúgákon, prelúdiumokon, harsogó kórusok szavára és Cipolla csattanó lovaglóostor nélkül is delejező ujjára kellene versenyt fusson élettel-halállal, fiatalsággal, jóval s rosszal? S mit érezhetett a Cipollát alakító koreográfus-táncművész, Krámer György, az első sorból feltekintve a filmvászonra?

A Pannon Várszínház által bemutatott, s Vándorfi László által rendezett darabban Cipolla beteges ajkáról gyakran hallhattuk: Jó estém van, s történjen bármi, az is marad. Egyed Brigitta főszereplésével egészen más kép alakulhatott ki a nézőkben Thomas Mann egyik legsötétebb szereplőjéről, aki Krámer György táncával kelt számomra igazán életre azon az estén.

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

A tavaly útjára indított Veszprémi Tavaszi Fesztivál idei egyik legizgalmasabbnak ígérkező estje szokatlanul indult, mégis, amikor az előcsarnok bal oldali lépcsőjére fellépett egy férfi, s igyekezve túlharsogni a várakozó közönséget, az egyik címszerepet táncoló Majoros István betegségét bejelentette, még nem gondoltam, hogy a Miskolci Nemzeti Színház meghirdetett táncelőadását felcserélő filmvetítés is kárpótol majd. Sőt. Volt abban valami borzongató, ahogyan a letűnt korosztályokat, igényes, de gyűrt nadrágos egykori gentlemant, a gonosz hatalma alatt szintén megtörő értelmiségit képviselő táncművész csak a vetítővászon ellenfényében kapott szerepet. A gonosz varázsló akarta így? S mit élhet át a fiatalok közt egy régi rend ellenpólusaként megjelenő alak, mialatt fúgákon, prelúdiumokon, harsogó kórusok szavára és Cipolla csattanó lovaglóostor nélkül is delejező ujjára kellene versenyt fusson élettel-halállal, fiatalsággal, jóval s rosszal? S mit érezhetett a Cipollát alakító koreográfus-táncművész, Krámer György, az első sorból feltekintve a filmvászonra?

A Pannon Várszínház által bemutatott, s Vándorfi László által rendezett darabban Cipolla beteges ajkáról gyakran hallhattuk: Jó estém van, s történjen bármi, az is marad. Egyed Brigitta főszereplésével egészen más kép alakulhatott ki a nézőkben Thomas Mann egyik legsötétebb szereplőjéről, aki Krámer György táncával kelt számomra igazán életre azon az estén.

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

A tavaly útjára indított Veszprémi Tavaszi Fesztivál idei egyik legizgalmasabbnak ígérkező estje szokatlanul indult, mégis, amikor az előcsarnok bal oldali lépcsőjére fellépett egy férfi, s igyekezve túlharsogni a várakozó közönséget, az egyik címszerepet táncoló Majoros István betegségét bejelentette, még nem gondoltam, hogy a Miskolci Nemzeti Színház meghirdetett táncelőadását felcserélő filmvetítés is kárpótol majd. Sőt. Volt abban valami borzongató, ahogyan a letűnt korosztályokat, igényes, de gyűrt nadrágos egykori gentlemant, a gonosz hatalma alatt szintén megtörő értelmiségit képviselő táncművész csak a vetítővászon ellenfényében kapott szerepet. A gonosz varázsló akarta így? S mit élhet át a fiatalok közt egy régi rend ellenpólusaként megjelenő alak, mialatt fúgákon, prelúdiumokon, harsogó kórusok szavára és Cipolla csattanó lovaglóostor nélkül is delejező ujjára kellene versenyt fusson élettel-halállal, fiatalsággal, jóval s rosszal? S mit érezhetett a Cipollát alakító koreográfus-táncművész, Krámer György, az első sorból feltekintve a filmvászonra?

A Pannon Várszínház által bemutatott, s Vándorfi László által rendezett darabban Cipolla beteges ajkáról gyakran hallhattuk: Jó estém van, s történjen bármi, az is marad. Egyed Brigitta főszereplésével egészen más kép alakulhatott ki a nézőkben Thomas Mann egyik legsötétebb szereplőjéről, aki Krámer György táncával kelt számomra igazán életre azon az estén.

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

A Pannon Várszínház által bemutatott, s Vándorfi László által rendezett darabban Cipolla beteges ajkáról gyakran hallhattuk: Jó estém van, s történjen bármi, az is marad. Egyed Brigitta főszereplésével egészen más kép alakulhatott ki a nézőkben Thomas Mann egyik legsötétebb szereplőjéről, aki Krámer György táncával kelt számomra igazán életre azon az estén.

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

A Pannon Várszínház által bemutatott, s Vándorfi László által rendezett darabban Cipolla beteges ajkáról gyakran hallhattuk: Jó estém van, s történjen bármi, az is marad. Egyed Brigitta főszereplésével egészen más kép alakulhatott ki a nézőkben Thomas Mann egyik legsötétebb szereplőjéről, aki Krámer György táncával kelt számomra igazán életre azon az estén.

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

A novellát csak alapul vevő táncos darabban a vontatott olasz sláger dzsessz köntösébe bújtatva, az eredeti novellában nem szereplő öltönyös öregúr idegennek tűnő világban való helykeresése, s a generációs problémák túlfeszítése helyén közös harc feszült a bárkiben megbújó ördög testet öltő varázslója, a testeket, lelkeket válogatás nélkül leigázó, bekebelező Cipolla ellen. Egy lény, aki úgy tör be a tengerparti kis közösség életébe, ahogy a vulkánból kitörő láva olvaszt, s borít tüzével a halál kezére minden élőt s élettelennek tűnőt. S a varázslónak könnyűszerrel behódoló közönség bábként játszik Cipolla hatalmának borzadt ritmusára, csakúgy, mint az előadásnak keretet adó apró bábfigura, mutatva, amíg a jó él, a bűn, a gonosz mindig életet lehel magában egy izzadt kénes küzdelemre. S hogy a reményért lihegő megbabonázott emberbáb hová is forduljon? Ha az ajtón át végül mégis kilép az idős öltönyös úr, ha végül a gonosz saját hatalmának dicsfényétől vakítva percnyi pihenőre tér, akkor utolsó esélyként az ősi templomot, a hitet és jövőt jelképező egyenlő szárú háromszög pillérein megáll három nő. Kozma Attila koreográfus-rendező egyik legmegrázóbb jelenete a szimbólum alkalmazásával az, hogy színpadán végül a tiszta erőkkel még mindig felruházott nők képesek megszabadítani a gonoszt gyűlölt hatalmától, s Marió és a pisztoly dörrenése helyett féreggé lecsupaszítva, fekete hatalmától megfosztva vetik vissza a mélybe, ahonnét érkezett, s ahová tartozik.

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa

S hogy a felcsendülő Magnificat, az élet újjászületése, a kötelező folytatás mennyire rejti magában az új Cipollákat, a fiatalokból egyszer öregemberként helyüket kereső öltönyös urakat, s hogy a nők valóban képesek e betölteni feladatukat, azt már nekünk kell eldönteni Mariókon és varázslókon innen s túl. Alig veszed észre, ki vagy te,s hol kezdődik léted,akaratod, reményeid határa