Az Erdélyi napok után

Annak idején, mikor első éves egyetemista voltam Szegeden, kezembe akadt egy vaskos kötet, melynek szerzőjéről semmit sem tudtam, de, meglepetésemre, a kiadó is ismeretlen volt: Kriterion. Ráadásul Bukarest. Önbizalmamnak nem tett jót, hogy ennyire tudatlannak éreztem magam, én, a könyvmoly, így megkérdeztem néhány idősebb kollégistát, ők se tudtak lényegében semmit, de egyikük azt mondta, keressem meg Ilia tanár urat, ő foglalkozik ilyesmivel. Mármint olyan szerzőkkel, akik élnek, de általában nem ismerik őket. Nos, így találkoztam én, a dunántúli gyerek azzal, hogy a (trianoni) határokon túl is élnek magyarok, sőt, magyar kultúra is van. Erről akkoriban nem beszéltek/tünk.

Klasszikus költőink versei is megcsonkítva kerültek elénk, mivel „sértenék a szomszéd népek érzékenységét”, kimaradt például több sor a sovinizmussal aztán végképp nem vádolható Babits művéből, a Dal az esztergomi bazilikáról címűből. De hogy továbblépjek: számomra egy életre meghatározó lett az, amit Ilia Mihálytól hallottam. Ötödév végén Kós Károly erdélyiségéről írtam a szakdolgozatomat, a tanítási gyakorlat zárásául pedig az erdélyi magyar irodalomról beszéltem a diákoknak. Meghívtam Ilia Mihályt, akinek segítségével az osztály képeslapot küldött az óráról az akkori legismertebb erdélyi magyar írónak, Sütő Andrásnak. Én persze kisebb feddést is kaptam, de ez kit érdekelt. Akkorra már sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak: a magyar kultúra, határok nélkül, és az, hogyan tudnék minél többhöz hozzájutni. Legfőképpen persze Erdély.

Mi vonzott engem, aki egy dunántúli ipari kisvárosban nőttem föl, Erdélyhez? Erre sokszor gondoltam már abban az időben is. Vonzott a táj, a hegyek, erdők, sziklák, a „fenyvesekkel vadregényes táj”. Nagyszerű élmény volt és maradt ezeket a vidékeket bejárni. Vonzottak az emberek, akik szinte elképesztő szeretettel fogadták az arra tévedő anyaországbelit, behíva egy-két ordás palacsintára. A még élő népművészet. És vonzottak a könyvek, hamar megtanultam, hol kell keresni azokat, amelyek jelzik, hogy itt is él a magyar irodalom, amely saját ízeivel gyarapítja az egyetemes magyar irodalmat. Azután nagyot változott a világ. Kiegészültek a megcsonkított versek, megjelentek az elátkozott szerzők és könyvek, Erdélyt ellepték a turisták, átalakult a művészeti és irodalmi kánon.

Szépen beigazolódott Grendel Lajos határozott állítása, hogy csak egy magyar irodalom van. No, igen, de ehhez meg kell ismerni. Ezért is örülök annyira a határon túli kultúrák napjainak, a most záruló Erdélyi napoknak. Természetesen nem teljes képet kapunk, de legalább megjelenik előttünk az egyetemes magyar kultúra egy jelentős része, képzőművészet, irodalom, zene, színház. Ha valamit külön kiemelhetek: nagyon lényegesnek tartom, hogy az írók járták a megye középiskoláit. Ennél fontosabb ma nincs. Nincs illúziónk persze, nem mindenkit sikerült megszólítani. De ha csak néhány diák úgy döntött, hogy ettől az embertől, aki náluk járt, aki beszélt hozzájuk, valamit ő is olvasni fog, utánanéz, akkor már többet tettek a szervezők, mint amit egy harsogó kampánnyal el lehet érni.