Utazás - Átkelünk az életünkön

Haladunk az időben, Verlaine sorai jönnek elő (Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon ), ám az év utolsó negyedében, a karácsonyi ünnepekig terjedő időszakban nem csak az a dolgunk, hogy elmélkedjünk, melegebb ruhát vegyünk, összébb húzzuk a télikabátot. Találkozóra indulunk, évente legalább egyszer, hogy fények és virágok között újra megéljük az összetartozást.

Ha év közben nem is, november elején látogatókkal telnek meg a temetők, milliónyi gyertya teszi barátságossá az esti sírkerteket. Így hozták az idők, ez a világ is változik. Egyre több sírt fed drága márvány, vagy a csak kicsit olcsóbb műmárvány. Kevesebb a rokonság, a fiatalok idejébe kevésbé fér bele, hogy virágot ültessenek, azután pedig gondozzák is a növényeket. A fedett nyughely kevésbé tükrözi, van-e még idő, energia a személyes törődésre.

Utazzunk egy kicsit időben és térben a titokzatos kapuig, amin előbb-utóbb mindannyian belépünk.

Szépen búcsúzni lehetetlen, mert van két eset; ha tiszteltük az eltávozottat, időnként része voltunk életének, a közös idő pedig őszinte és értékes volt, vesztesként állunk a koporsónál, hiszen vége a tartalmas együttlétnek. Ez a felismerés nem jár belenyugvással. Azt sem lehet elfogadni - bár mit is lehetne tenni -, ha ismerősünk, rokonunk ifjú éveiben távozik. Amire leginkább számíthatunk: a dolgos évek is véget érnek egyszer, és elkövetkezik az az óra, amikor otthon vagy a kórházban az idős ember búcsút int szeretteinek. Kivételes kegyelem az utódok számára is békében megérni ezt a búcsút.

A tizennégy gyermekes Ványa Péterné, Juliska néni elköszönő levele; idén búcsúzott tőle a családja

Minden példa azt mutatja, és helyesen, hogy a múltból a jövőbe nyúló végtelen életlánc egyetlen szemének tarthatjuk csak magunkat; van, ahol csupán hagyományból, másutt annak tudatában, hogy nincs építhető jövő a gyökerek ismerete nélkül. Most nem a rettenetre, a koncentrációs táborok tömegsírjaira gondolok, vagy a világhálónak köszönhetően élőben látható halotti máglyákra a Gangesz partján, hanem arra, melyik kultúra hogyan tartja életben a kapcsolatot elődeivel.

Vannak afrikai törzsek, amelyek évente kiássák hozzátartozóikat, hogy leplekbe burkolva ők is részt vehessenek az ünnepen. A földgömb túloldalán, Vietnamban az otthonok része a házi oltár, amelyen sorban ott állnak a már eltávozott rokonok fotói, a család minden tagja látja őket nap mint nap. Mivel a hely kevés, és kegyeleti okokból is talán elviselhetőbb a fájdalom, ha elhamvasztják az elhunytat, mennyire más, személyesebb, ha a felirat mellett ott a fotó is a kolumbárium márványajtaján.

Régi sírkertekben járva sokkal gyakrabban állunk meg egy fényképpel ellátott síremlék mellett. Van példa arra is, hogy a szépen gondozott kicsi parcellát sziklaréteg őrzi, rajta ovális keretben a családból mindazok, akik a mélyben alusszák örök álmukat.

Egy veszprémi utazási iroda évente több túrát is szervez adventi vásárokra München végállomással. Adventről lévén szó az utak része az is, hogy a vendégek meglátogatnak egy-egy temetőt. Élmény szempontjából az ausztriai Sanktgilgen temetője vezet, bármennyire profánul hangzik is ez a megállapítás. Kívülről műemlék temetőnek gondolnánk, ám a feliratok napjainkat is idézik. A helyzet az, hogy mivel ott is kevés lett a hely, a település lakossága megegyezést követ. Elhunyt hozzátartozóik hamvait egy csőben eresztik le ugyanabban a parcellában, így sokan elférnek, a sírhelyet pedig úgy gondozza a család, hogy bármely nap bármely órájában csodájára járhat a világ; gaz egy szál sem, tavasztól őszig az évszakhoz illő virágok özöne, ha meg beköszönt a fagyos idő, szárazvirágokból kötött csodák díszítik az aprócska földterületet.

Átkelünk az életünkön - illusztrálta mondandóját Brueghel csodálatos képeivel egy biztosító. Így van, és ha máskor nem, legalább halottak napján ideje felidéznünk létünk alapvető kérdését: Mi dolgunk a világon? És a választ: Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért.

A földi utazás végéhez közeledve a legtöbben rendet tesznek, esetleg végrendeletet írnak, vagy egy olyan utolsó üzenetet, mint a tizennégy gyermekes Ványa Péterné, Juliska néni, akitől idén búcsúzott a családja.

A másik emlékem a fenti imádság, anyukám iratai között találtam. Időszerű olvasmány minden utazónak - akár idős már, akár csak lesz az.

Öregek imája

Szűzanyám, segíts!

Add meg nekem, hogy tűrni tudjak,

Ha megbántanak, ne zokogjak.

Te segíts, hogy eltűrjenek, hibáimmal együtt is szeressenek.

Te erősítsd meg erőtlenségemet, hogy erősként vigyem keresztemet.

Te légy árvaságom erős támasza, tudom, hogy Te vagy a gyengék gyámola.

Te őrizd meg gyengülő eszem, hogy életem nagy teher ne legyen.

Te adj azoknak szeretetet, akiknek én adtam életet.

Légyen szívükben jóság, irgalom, öregségemet megértő szánalom.

Áldd meg, őrizd őket, Jézusom,

Hogy találkozhassunk nálad egykoron!

Vezess, erősíts, oltalmazz, végső órámon irgalmazz! Ámen