Anyám évszázada

Olyan ez a könyv, mint egy nagy utazóláda, tele titokkal. Az életrajzi ihletésű elbeszélésből megismerhetjük a 20. század történetét, miközben és egy nagy szerelem is kibontakozik az olvasó előtt. A kötet különös nézőpontból állít emléket a 20. századnak, ami a szerző szerint átgyalogolt az emberek magánéletén. A múlt század fordulóján, Budapesten letelepedett szerb család kivételes tehetségű lányának, Zoricának szívet melengető, fordulatokban bővelkedő, olykor megrázó élettörténetét meséli el.

Zorica kislány korától mámoros örömmel olvassa a szerb és magyar meséket, egyszerre él gazdag fantáziavilágban és a valóságban. Forradalmak, háborúk, nemzetiségi összetűzések, politikai csapások, és személyes sorstragédiák közepette regényes módon válik íróvá. Őseitől örökölt nyakassággal keresi a saját útját és szerepét, s mindeközben megismeri a szerelmet, a szexualitást, az erőszakot és a szenvedélyt – áll a szerző összefoglalójában, aki nem véletlenül választotta a témát, anyai ágon ő maga is szerb származású, és a történetnek is több olyan vonatkozása van, amit saját emlékeiből merített. A történetet végül nem fejezi be, nyitva hagyja, hogy mindenki saját elképzelése, ízlése szerint maga folytassa tovább.

- Azért írok, hogy erőt adjak az olvasóknak. Célom emellett az, hogy előtérbe helyezzem a nőket, akik sajnos nagyon hiányoznak a közéletből, eltűntek az élet minden területéről – értékelte napjainkat Lévai Katalin.

- Ezt a családregényt, melyben keveredik a fikció és a valóság, benne sok szerb tradícióval anyámnak írtam, övé mindenestül. Megmártózom szüleim élő emlékében, és így már nem vagyok egyedül. Érzem, megérint egy láthatatlan kéz, egy meleg hangot hallok, anyám hangjára emlékeztet, és újra magam elé képzelem a hegyektől körbezárt kis falut a szamaras kordékkal, röpködő sasokkal, hallom a kórust a templomban, beborít a tiszta égbolt, és így lesz az ő történetük az enyém is – utalt a kötet életrajzi vonatkozásaira a szerző, akinek nagyszülei 1900-ban egy bácskai faluból, Bácsmartonosból mentek a fővárosba, és telepedtek le a szerb negyedben.

- A történetben benne található a nagymamám, az édesanyám és én, aki olyan gyerek voltam, mint Zorica – folytatta az elemzést. A főhős személyisége kettős, egyfelől ambiciózus, másrészt több tekintetben alárendeltje környezetének. A 20. századi nők nagy része ilyen volt. Képzettek, önálló, határozott akarattal rendelkeztek, de sok mindenhez kellett alkalmazkodniuk.    

Az írónő, aki végzettségét tekintve szociológus, és szociálisan érzékenynek tekinti magát beszélt még arról is, hogy a könyvet, amit az eddigiek között a legkedvesebbnek tartott szülei budapesti polgári lakásában, sok kínlódással írta, visszatekintve a múltba, kutatva az emlékeket, és számára - miként fogalmazott – komoly feladatot jelentett visszatérni a jelenbe. A múlt neki különösen fontos, meggyőződése, hogy az embernek sem jelene, sem jövője nem lehet akkor, ha nem tiszteli kellőképpen múltját.

- Hogy mi lesz a következő kötetem? Talán egy szociográfiai mű, egy szociális munkás szemével, például Budapestről, a belvárosi életről, miként egyik kedvencem, Zola írt annak idején Párizsról – avatta be a közönséget a folytatásba Lévai Katalin, aki rövidesen pályázatot tesz közzé arról, hogy milyen a nők magánélete, mit neveznek sikernek napjainkban?