Elvis vagy amit akartok

A Vízkereszt, Shakespeare egyik legnépszerűbb, nálunk is igen gyakran játszott vígjátéka látszólag egyszerű mű, lényege a felszabadult, vidám bolondozás, a sokszoros félreértések és csalódások, álruhák és átöltözések kacagtató kavalkádja. 

A fontosabb szereplők lényegében egyetlen érzelmet bontanak ki a darabban: a viszonzatlan, reménytelen szerelem motívumát. A darab happy enddel zárul, az egyszerű vígjáték azonban addigra talányos, összetett művé alakul, valódi shakespeare-i remekművé. 

A remekmű alap tehát adott, a történet minden korban megállja a helyét, már csak egy ötletes rendezés és néhány ügyes színész szükségeltetik ahhoz, hogy az előadás biztos siker legyen. 

Sajnos Veszprémben nem ez történt, úgy tűnik, hogy a Pannon Várszínház társulatának a tavalyi Szentivánéji álom után ismét meggyűlt a baja a jó öreg Shakespeare-rel. 

Már a nézőtérre lépve szokatlan látvány fogad, ám ez ekkor csak kíváncsiságomat fokozza: vajon mi helye lesz egy karikatúrákkal telefestett hirdető-oszlopnak, egy félbevágott csónaknak és egy hatalmas földgömbnek a darabban? 

Sajnos ezek a talányok az előadás végére is megválaszolatlanok maradnak, legalábbis számomra. A hirdetőoszlop - mintha a szereplők karikatúrája szerepelne rajta, bár ebben sem vagyok biztos - jó szolgálatot tesz, amikor Malvoliót bezárják, és el is lehet bújni mögé egy-egy jelenetben. 

Ám a földgömb szerepe mindvégig rejtély marad, néha megpörgetik, néha felülnek rá a szereplők, de ottléte számomra jelentést nem hordoz. Szintén érthetetlen a jelentősége annak a Botticelli-festménynek, melyet egy rolón hol lehúznak, hol fel, váratlanul, koncepciótlanul, nem harmonizálva a dramaturgiával.

Nemcsak a díszlet (Kovács Yvette Alida munkája), a jelmez sem tükrözi a shakespeare-i kort (mely Justin Júlia munkája). Ez önmagában nem baj, Shakespeare-hez hozzá lehet nyúlni, mai korba helyezni, ez izgalmas vállalkozás, ha a mondanivaló jobb megértését szolgálja. 

A Pannon Várszínház előadásában azonban a jelmez csak összezavart. Tóbiás (Kiss T. István) cowboynak, Nemes Keszeg András (Molnár Ervin) Elvis Presleynek öltözött, hozzájuk több jelenetben csatlakozott Fábián (Kreschka Ágnes), melegítőben és baseballsapkában, hármuk bolondozása a 16. századi angol drámaíró művében kusza, bizarr volt. 

Malvolio (Koscsisák András) kinőtt öltönyös, szemüveges hivatalnokként tűnt fel, Olívia hercegnő (Stefancsik Annamária) pedig időnként napszemüveget vett magára, de miért?

Szintén érthetetlenek és koncepciótlanok a zenei betétek, az előadás zenéjét egyébként Benkő László szerezte.

Ezt a káoszt helyre teheti az átütő színészi teljesítmény. Tehette volna. Néhány kivételtől eltekintve - Koscsisák András nem okoz csalódást, Egyed Brigitta (Viola és Sebastian szerepében) és Kiss Dávid (Bohóc) jól komédiázik, és Stefancsik Annamária is meg-megvillan - a színészek többsége diákszínpadi teljesítményt nyújt, idegesítően kiabálnak és rohangásznak. 

Nem hitelesek, játékukból hiányzik a mélység, az átélés. Pedig mindannyiunk életének része vagy része volt a viszonzatlan szerelem, a hiábavaló vágyakozás, a csalódás és a beteljesülés. 

Nem ismeretlen ez tehát egyik színész előtt sem, azonban úgy tűnik, ahhoz, hogy ezt hitelesen jelenítsék meg a színpadon, mégis több kell.