Érzései, lelkülete tükröződik vissza a veszprémi festő képein

Pécsen született, majd kétévesen a gyámügyesek elvették a szüleitől, mert börtönbe kerültek. Először a balatonkenesei intézet lakója lett, majd néhány nevelőszülő is a szárnyai alá vette a kisfiút, ám egy idő után mindenki visszaadta… A mai napig nem tudja ennek az okát, szüleivel azóta sem találkozott, nem keresték. Kamaszként került a várpalotai szénbányákhoz, ahol csillésként dolgozott. Bírta a kemény munkát, azt viszont nem, hogy a munkásszállón nem akadt korabeli társa, akivel össze tudott volna haverkodni.

A magány Veszprémbe hajtotta, ahol a városgondnokságnál helyezkedett el mint udvaros. Sajnos ebben az időben olyan kétes alakokkal sodorta össze az élet, akik rossz útra vitték. Börtönben kötött ki lopások, autófeltörések miatt. Három évtized távlatából magát hibáztatja, hogy nem szakított időben balhés barátaival. Közel kilenc évig élt Kecskeméten a párjával, de már egyedül költözött vissza a királynék városába.

Könnyűfémből csarnokokat építő vállalkozónál találta meg a számítását, miközben messze elkerülte múltja sötét figuráit. Mások néhány hétre befogadták, amivel egy idő után nem akart visszaélni, ezért három évvel ezelőtt menedéket kért a Magyar Máltai Szeretetszolgálat átmeneti otthonában, ahol most egy tetőtéri, tíz négyzetméteres szobácskában él párjával. Rozáliát közel öt éve ismeri, de csak két éve osztják meg egymással mindennapjaikat. Az 53 éves asszony az intézmény mosodájában dolgozik havi nettó 54 ezer forintért. Húsz éve él itt. Istvánnak havonta 22 800 forintot hoz a postás foglalkoztatást helyettesítő támogatás címén.

– Egyik napról a másikra élünk. Sehová nem járunk el, legfeljebb a közeli erdőben sétálunk, nyáron bemegyünk a belvárosba fagyizni. Dolgoznék én, de cukorbeteg lettem, magas a vérnyomásom. Azt mondták, hogy szívnagyobbodásom van. A hangulatom is ingadozik. Ha fizikai munkát végzek, mindjárt fulladok. Tudom, a 130 kilómból le kellene adnom, amiben Rozi segít nekem. Nem engedi, hogy bármit megegyek, s az interneten utánanéz a betegségeimnek.

István rendkívül szerény jövedelmüket műszaki cikkek javításával igyekszik kiegészíteni, ami havonta pár tízezer forintot jelent. Bezártságát már jó ideje a festészettel próbálja elviselhetővé tenni. Kisiskolás korában figyelt fel tanítója a kézügyességére, majd több rajzversenyre benevezték, ahonnan értékes helyezéseket hozott el. A papírt és a ceruzát a vászon és az ecset váltotta fel másfél éve. Ki innen, ki onnan hoz neki keretet, vászonnak pedig a lepedő is megteszi.

– Nem rajzolok elő, egyből festékkel dolgozom – mondja a halk szavú, visszahúzódó ötven­éves férfi. – Az internetről tanultam meg a fogásokat lépésről lépésre, például az amerikai Bob Rosstól. Nem tudok angolul, viszont jó megfigyelő vagyok. Mozzanatonként sajátítottam el ezt a művészetet. Csak a felhőkkel boldogulok nehezen! Eddig temperával dolgoztam, de most áttérek az olajra. Ezt is Rozinak köszönhetem.

Nem mindennapi ez a történet. Az asszony nem röstelli a kukák mellé kitett, másnak már értéktelen holmikat átforgatni. Így akadt rá néhány hete egy megunt kézitáskára, amiben gazdája benne felejtett több mint 30 ezer forintot. Másnap egy retikülben aranygyűrűt talált, amiért a bizományiban 25 ezer forintot kaptak.

– Felvetettem a páromnak, mi lenne, ha olajfestéket, vásznat, ecsetet vennénk ebből a pénzből. Rábólintott. Nagyon megértő, türelmes velem, még akkor is, amikor a cukrom miatt felemelem a hangom vagy ingerültebb vagyok. Utána mindig bocsánatot kérek tőle.

Lukács István egy-egy számára kedves tájat a fényképezőgépével örökít meg, majd annak alapján festi meg a képet. Élénk színek nem igazán jellemzik az alkotásait, ami grafikus múltjának, na meg, tegyük hozzá, nem éppen vidámsággal teli életének tudható be. Szívesen ábrázol madarakat, s több hangulatos téli tájkép is kikerült a keze alól. Télen születtem, mondja, talán ezért is szeretem ezt az évszakot.

Hosszasan beszélünk az Agó­rában kiállított egyik művéről, amely az alkotó vallásosságára utal. Egy galamb repül a kinyitott biblia felett, fentről fény­sugár töri át a sötét felhőket. Elmeséli, hogy egy időben tagja volt az egyik gyülekezetnek, de amikor azt tapasztalta, hogy az igehirdető csakis másokban kereste a hibát, s elkezdett politizálni, hátat fordított a társaságnak.

– A templom a szívemben van. Úgy igyekszem élni, hogy a biblia tanításainak megfeleljek. Korábban Jézust is megfestettem, de Rozi nem engedte, hogy elvigyem a kiállításra a 25 kép közé, mert félt, hogy valaki megveszi. Néhány képet már sikerült eladnom, ami jól jött a megélhetésünkhöz, no meg a hobbim fenntartásához. Ha festek, elmúlik a rosszkedvem, úgy érzem, felszabadulok. Egy egészen más világba kerülök az alkotás ideje alatt. Hogy egyáltalán elkezdtem festeni, azt a balatonkenesei Szabó Ildikónak köszönhetem, aki szociális segítő tanfolyamon oktatott bennünket. Neki még tavalyelőtt megmutattam néhány képemet. Dicsért, segített, biztatott, sőt képeket is vett tőlem. Az agórás kiállítást – de szépen furulyázott a tízéves Öhschlager Nóra! – pedig szállónk vezetője, Szabó Éva szervezte meg, amiért neki is nagyon hálás vagyok.

Lukács István és párja őszig lakhat az otthonban. Hacsak nem dönt úgy a vezetőség, hogy – két év után – egy esztendővel meghosszabbítják velük a szerződést. Hogy aztán innen egyszer majd hová költöznek, nem tudják. István sorsa nem csak a múltban volt reménytelen, a jövő is komor felhőket sejtet.