Kultúra

2012.07.20. 10:45

Felidézett múlt a VeszprémFesten

Veszprém – A 80-as évek bulijainak remek hangulatát idéző koncertet tartott a Mezzoforte és a Matt Bianco. Az Aréna nézői szinte egy emberként ugráltak a dallamokra.

Tremmer Tamás

Messziről érkezett a Mezzoforte a VeszprémFestre, az együttes szülőhazája ugyanis Izland. A csapat viharos gyorsasággal nagy népszerségre tett szert hazájában, aztán pedig elindult világhódító útjára. Az instrumentális jazz-funk fusion zenét játszó banda rácáfolt az Európában az északiakról kialakult hűvös képre, a Veszprém Aréna néző olyan forró pillanatokat élhettek át, amiben ritkán van része az embernek. Persze ehhez az kellett, hogy egyáltalán szeresse a 80-as évek slágereit, a fülbemászó, szöveg nélküli instrumentális dallamokat. De ha nem szeretné, minek jött volna el a koncertre?! Érezték ezt a banda tagjai is, akik nagyon odatették magukat. A zenészek szinte minden számban szólóztak, többször improvizáltak is, látszott, élvezték a helyzetet.



A zenekar névadója a hagyományos zenei kifejezés, mezzo forte (közepesen hangosan), de a fiúk rácáfoltak a nevükre, hisz dübörgött a zene, összeverődtek a kezek. A koncertjüket jól építették fel, hiszen a legnagyobb slágereiket a végére hagyták, amikor már kicsit fáradni kezdett a nép, ismét felpiszkálták a hangulatot. Valószínűleg már több ezerszer játszották életükben ezeket a számokat, mégis a lehető legnagyobb lelkesedéssel, odaadással és életkedvvel tudták előadni! Ezzel a hozzáállással „megágyaztak” az utánuk következőknek is, akiknek ezen a szinten kellett folytatniuk az estét.



Nem kellett csalatkozni, a Matt Bianco valósággal berobbant az estébe, másfél órás fergeteges zenélés következett. Az 1980-as években alakult, majd rövid időn belül híressé vált zenekar az évek során folyamatos átalakulásokon ment keresztül. Az állandóságot az együttes alapító frontembere Mark Reilly jelenti,.
A nevük, Matt Bianco egy elképzelt kémfigura, aki a hatvanas évek olasz öltönyeit hordja – ez is a zenekar különcségeihez tartozik, mint ahogy a stílusuk is. Zenéjük a latin jazz, a pop és a rhythm and blues különleges, ugyanakkor igényes ötvözete, amihez jól társul Mark egyedi énekhangja, így könnyen varázsolták el a közönségét. Szövegeiket nevezhetnénk akár egyszerűnek is, ellenben zenéjük magával ragadó, amely minden állapotban képes feldobni az embert, dalaikat hallgatva akarva-akaratlanul táncra perdültek.

Mark Reilly már az első dalban is olyan erőbedobással énekelt és táncolt, hogy a hallgatóságot megfogta a lüktetés, megmozdult a nép. Azt nem mondom, hogy felrúgták a székeiket az emberek, de elindultak a színpad elé. A zenekar rá is tett egy lapáttal, mire azt vehettük észre, hogy üresen maradtak a küzdőtér székei. Szórakoztató színházzá változtatták a színpadot, ezzel generálva hasonlóan jó hangulatot a nézők soraiban is. Az utolsó pár dalban pedig még inkább megugráltatták a közönséget, így téve feledhetetlenné az estét.

A 80-as években nem volt olyan házibuli, diszkó, ahol ne csendültek volna fel a Mezzoforte és a Matt Bianco slágerei. Egyébként a színpadkép is ezt a világot idézte, nem volt füstbomba, különféle elektronikus ketyere, látványfokozó. „Csak” a zene szólt. De az nem volt akármilyen! Élvezték amit játszottak, és ez át is jött, így a közönség is élvezni tudta. A poposabb beütést mindkét banda esetben a fúvósok és a billentyűsök biztosították, de a szólókban megmutatták, tudnak ők kemények is lenni. A szerethető – az idősebb korosztálynak talán nosztalgikus - zenéjükkel elérték, hogy a hallgatóság tagjai kivétel nélkül felpattantak székükről és táncoltak, tapsoltak, énekeltek. Nem voltak korosztályos problémák, nagypapa és unoka együtt csápolt!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!