Hangos siker vár a Csinibabára

A szombat este bemutatott Csinibabával (r. Vándorfi László) a Pannon Várszínház csapatának sikerült megalkotnia Jenő elképzelését: egy olyan fergeteges produkciót, ami igazán a társulatból fakad, ráadásul tényleg róluk és a nézőről szól, hiszen a Csinibaba alkotói ellenvetést nem tűrő módon bárkit képesek magukkal rántani a hatvanas évekbe.

Simon bácsi, a tömbbizalmi (Molnár Ervin) és neje, Aranka néni (Oravecz Edit) párosa két felvonáson át megunhatatlan és szórakoztató képet fest a (képzelt) hatalomtól és politikai elvakultságtól se nem látó, se nem halló kis emberekről, a zenekar tagjai, Attila (Szente Árpád Csaba), Jenő (Gábor Márkó/Budai Márton Zoltán), Félix (Kovács Gábor) és Ede (Punk Péter) pedig őszintén útkereső nagy kamaszok, akiknek jól áll a remény, no meg persze a magyaros rock and roll. A Pannon Várszínház utóbbi évadaiban főleg drámai karakterek bőrébe bújó Szelle Dávid ezúttal éles és parádés váltást mutat be, mikor az életképesség tekintetében csupán egy marék száraz lepke szintjén mérhető Bajkon úrként csodálkozik rá a világra és az angyali, szelíd Angélára (Gergely Noémi).

Komolyságból azért a Ki mit tud?-tól felfordult világban is akad: az ambiciózus férfimágnes, Manci (Kárpáti Barbara) sorsának tragédiája épp abban rejlik – csak egy rövid időre –, hogy rádöbben, az édes életet, s az oly nagyon vágyott hírnevet a paneldzsungelben aligha találja meg. Ugyancsak elgondolkodtató, szép pontja a darabnak, mikor a két csóró utcazenész (Süle Zsolt, Kiss T. István), akik közül az egyik ráadásul vak, a szerelmes Angélát figyeli, s miután az élet realitásaiban élő, látó koldus – látva a szerelemtől angyallá változott lányt – nem hisz a szemének, a vak vezeti el kézenfogva a világtalant.

A Magyar János, Kiss Máté és Szabó Dániel alkotta travitrió szenzációs és merész; a három grácia megjelenése minden alkalommal új színfoltot villant meg az amúgy is kész színorgiát felvonultató előadás palettáján, melynek Sellei Gabi kiváló, korhű jelmezei adják meg rikítóan életvidám alaptónusait. Nem véletlen, hogy ez az eleven életkedv még azokban is nosztalgiát ébreszt a hatvanas évek iránt, akik csak a történelemkönyvekből ismerik a korszakot. A stranddá, színpaddá, vetítőteremmé, villamossá vagy éppen Dunán ringatózó csónakká alakuló, bravúros díszlet Máhl Gábor és csapata munkája, Kovács Yvette Alinda díszlettervező pedig gondoskodott róla, hogy a monumentális színpadelem által uralt tér valóban életre keljen, korabeli plakátok, reklámok révén.

A mesterien kivitelezett, énekkel és tánccal (Krámer György, Bóbis László) bőségesen megfűszerezett tömegjelenetek mértanilag pontosan felépített szerkezetről árulkodnak, amelyben ráadásul a színpadi élőzenét játszó zenészeket sem kellett zenekari árokba rejteni, ehelyett maguk is organikus részévé váltak a műnek. Befejezésül, lezárva a nyitókép keretét, ismét megjelenik a két nincstelen melódiás. Imádok élni, éneklik elhaló hangon, és elhisszük nekik, hogy ezt az életet valóban csak imádni lehet.

A premier alapján megjósolható: a Pannon Várszínház Csinibabája a társulat szívének, lelkesedésének, bájos humorának köszönhetően hangos sikerek elé néz.